Bagdadi hétköznapok

Az irakiak általában ismerik a leggyakrabban használt angol szavakat, és sajátos módon elegyítik saját kifejezéseikkel. Beszédüket átszövik a tréfás megjegyzések. Az Ezeregyéjszaka meséire utalva Ali baba néven emlegetik a köztörvényes bűnözőket. A mesehőst állítólag az amerikaiak keltették életre.

Az iraki fővárosban elképesztő méreteket öltött a fosztogatás. Este nyolc után hónapok óta nem sokan merészkedtek utcára, már csak azért sem, mert tizenegy órakor életbe lép a kijárási tilalom, de újabban már fényes nappal is veszélyes közlekedni. A múlt pénteken heves tűzpárbaj zajlott le a szebb napokat látott bagdadi főutcán, a Szadúnon, néhány lépésnyire szalláshelyemtől. Négy fegyveres férfi tört be egy lakóházba, és négymillió dinárt – mintegy százezer forintot – zsákmányolt. Irakban ez hatalmas összegnek számít. Ali baba bagdadi tolvajai azonban kudarcot vallottak, a rendőrök a kijáratnal várták őket. Két támadót lelőttek, egyet megsebesítettek, a negyedik kereket oldott.
Bagdadban minden szállodát fegyveresek őriznek. Van, aki az épület előtt posztolva óvja a vendégeket és javaikat, mások a recepciós pult alatt tartják a Kalasnyikovot. A Palestine Hotel őre, Szaid büszkén meséli, hogy ő is bekapcsolódott a délutani tűzpárbajba. „Amikor meghallottam a lövéseket, odafutottam a helyszínre, és célba vettem az egyik támadót. Talán el is találtam, de nem vagyok benne biztos.”
Az iraki fővárosban teljes anarchiába torkollott a felszabadítás. Érkezésem napján is fegyverropogást hallottam egy közeli utcából, amire a helyiek csak legyintettek: ilyesmi mindennap előfordul. Napközben is gyakorta hallani lövéseket, ilyenkor az emberek megállnak egy pillanatra, majd tovább zajlik a nyolcmilliós város élete. Nagyobb gondot jelentenek az áramkimaradások: két-három óránként a város sötétségbe borul. Bagdad megtanult együtt élni a félelemmel és az amerikai katonákkal. Bár a megszállók hadereje hatalmas, mégis mintha felszívná őket az iraki főváros. Akármerre jár az ember, a helyiek tömege hömpölyög az utcán. Az amerikai járőrök szenvednek a hőségtől, bágyadtan cigarettáznak vagy egymással beszélgetnek. A központban harckocsi biztosítja a jórészt katonák és újságírók lakta szállodákat.
„A stabilizáció valójában megszállás – fakad ki Roy, egy fiatal virginiai tizedes. – Komolyan mondom, Bush a legveszélyesebb ember a világon. Teszem a dolgomat, de azt hiszem, ennek az egésznek semmi értelme. Ellentmondásos és értelmetlen parancsok egész sorát kell végrehajtanunk. Vegyük például azt, hogy magának tilos itt fényképezni, de ha felmegy a szobájába, és onnan készít képet, akkor én mit tehetek? A politikai rendezés helyett ilyen ügyekre fecséreljük az időnket.”
Roy kifakadásán csak az csodálkozhat, aki abban a tévhitben él, hogy az amerikai katonák hazafias felbuzdulásból végzik a dolgukat. Valójában a túlélésért folyik a küzdelem, George Bush fiai nagyon jól tudják, hogy nekik, nem pedig a Fehér Ház bürokratáinak kell dacolniuk a hőséggel, a villogó szempárokkal, a váratlan rajtaütésekkel. Talán éppen azért megoldatlan a konfliktus, mert mindenki csak a saját dolgával törődik. Az amerikaiak járőröznek, de semmit sem tesznek a konszolidációért, a tolvajok fosztogatnak, Szaddám Huszein hívei katonákra vadásznak. Szerte Irakban növekszik az elégedetlenség, legfőképpen a már-már elviselhetetlen szegénység miatt. Az országban csak minden ötödik embernek akad állandó munkája, a helyiek egy-két dollárért is ölre mennek. Eközben egyre több külföldi jut gyümölcsöző üzleti lehetőséghez. Találkoztam magabiztos szudáni pincérrel, a zavarosban halászó mauritániai üzletemberrel. Az Andaluz Apartmans nevű szálloda emeletét birtokba vették a kínaiak, néhány dollárért bárki megkóstolhatja a távol-keleti konyha remekeit. A külföldiek növekvő gazdasági súlya meglehetősen groteszk jelenség egy olyan országban, ahol a háború és a rezsimváltás következményeként százezrek veszítették el munkahelyüket.
Egyelőre nem világos, mennyire szervezett a helyi ellenállás. A fővárosban élők hangulata állandóan változik, reakcióik kiszámíthatatlanok. Könnyen előfordulhat, hogy az imént még lelkesen integető bagdadi ember a következő percben habozás nélkül lelövi az első amerikait. Az elégedetlenséget kétségkívül táplálják az arrogáns és provokáló megszállók is. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy huszonnégy óra leforgása alatt Irakban motozzák meg a legtöbb embert. Ha valaki ebbe az országba vetődik – nemzeti hovatartozástól függetlenül –, felkészülhet arra, hogy valaki előbb-utóbb fegyver után kutat majd a nadrágjában vagy a szoknyája alatt. Mindez a háború következménye lenne? Aligha lehet így feltenni a kérdést, hiszen George Bush – akinek az említésére eltorzulnak az iraki arcok, és szégyenkezve lehajtják fejüket az amerikai katonák – még mindig nem jelentette be a háború befejezését. Félő, hogy mire sor kerül rá, Ali baba rablóbandája – némi politikusi segítséggel – az egész országot hatalmába keríti.