Döcögő bagdadi rendszerváltás

Nemrégiben tette le esküjét az iraki ideiglenes kormányzó tanács. A most létrejött testület abban hasonlít a 2001. decemberi bonni konferencián összehozott afgán ideiglenes kormányra, hogy jelezve a nemzedékváltás sürgető igényét, nem kaptak benne helyet az ellenállás nagy öregjei, sem Ahmad Csalabi, sem Adnan Pacsacsi, sem pedig Dzsalal Talabani és Idrisz Barzani kurd „miniszterelnökök”.

A tavaly decemberi, londoni konferencián hat, Szaddám Huszein ellenzékét képező iraki politikai szervezet állapodott meg az ország politikai jövőjéről. A mérsékelt síiták (SAIRI) szervezete, a legnagyobb emigráns iraki szervezet, az Ahmad Ali Csalabi vezette iraki Nemzeti Kongresszus, a királypártiak, az Adnan Pacsacsi köré csoportosuló jelenlegi függetlenek (az 1963-ban kivégzett Kaszim hívei), valamint az 1991 óta északon gyakorlatilag önálló közigazgatást kialakító két kurd szervezet, a Barzani által vezetett Kurdisztáni Demokrata Párt, valamint a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió képviselői vettek részt a tanácskozáson. Idén február 27-én a kurdisztáni Szalahuddinban e szervezetek egy-egy képviselőjéből konzultatív tanácsot hoztak létre. Az új, ideiglenes kormányzó tanács létrehozásáról júliusban született megállapodás, amelyben rögzítették, hogy hét helyet kapnak a síiták és hatot a nemzetiségek, hármat a kurdok, egyet-egyet a türkmének, asszírek, valamint egyet az egyéb kisebbségek képviselői.
Problematikus volt Szaddám Huszein ellenzékének generációs összetétele. A Nyugat-barát Nemzeti Kongresszus, az 1958-ban megdöntött királyság hívei, valamint miniszterelnökségét 1963-ban, a Bász párt hatalomra kerülésével elvesztő Pacsacsi hívei az idősebb nemzedékek képviselői, a volt szocialista országokban tanuló baloldali irakiak is megöregedtek az eltelt negyedszázad során. Ám az erbili és szulajmanijai központú kurd területeken megerősödött Szaddám ellenzékének új nemzedéke. Ezeken a területeken az Öböl-háború óta nemcsak Barzani és Talabani hívei, de az iraki kommunista párt volt tagjai és mások képviselői is szabadon tevékenykednek.
Jellemző, hogy az ideiglenes kormányzó tanácsnak nincs elnöke. Irakban Szaddám ellenzéke nem rendelkezett olyan karizmatikus személyiséggel, aki az ellenállás élére állt volna, annak jelképévé válhatott volna. Ahmad Csalabi, a Nemzeti Kongresszus elnökének múltja korántsem feddhetetlen, elfogatóparancs van ellene hatályban a jordániani Petra bankban elkövetett tranzakciói miatt. Figyelemre méltó, hogy a tanács hadügyi tárcával egyáltalán nem rendelkezik. Szaddám megdöntésében nem vett részt belföldi katonai erő. Ilyennel Szaddám ellenzékében csak a kurdok rendelkeznek, őket azonban az érzékeny geostratégiai helyzet, a várható török és iráni reagálások miatt visszafogták az amerikaiak, feladatuk mindössze a nyugalom biztosítása volt területükön. A kurd pesmerga erők csak milíciák, reguláris hadsereg vagy más haderők kezdeményét egyik erőnek sem sikerült felállítani. A Nemzeti Kongresszus kapta a belügyi posztot, három kurd tárcából kettő Barzani szervezetéé lett. Szaddám hajdani fő ellenzéke, az Iraki Kommunista Párt – akárcsak az afgán marxisták – nem kapott részt a rendezésben.
Mohammad Bakir Al-Hakim ajatollah meggyilkolása mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy megkérdőjelezze a síita szervezetek ernyőszervezete, a SAIRI, valamint a síita papság részvételét az „Amerika-barát” kormányzó tanács munkájában. Még saját szervezetében, az iraki síita klérusban sem aratott osztatlan elismerést, hogy a nagy ajatollah a nemzeti megbékélést hirdette és részt vett volna a kormányzó tanács munkájában, míg a klérus radikális tagjai az amerikaiak elleni harcra, síita teokratikus állam létrehozására buzdítanak. Ezért a síita papság a kormányzó tanács munkájában legfelső szinten nem képviselteti magát, a síita politikusok is fiatalok, akárcsak a kormányzó tanács legtöbb tagja, bizonyítva hogy Irak Szaddám Huszein utáni politikai jövője nemcsak rendszerváltást, de nemzedékváltást igényel.

A szerző orientalista