Egy panamista kormányfő bukása

Lukács László az Alsó-Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Jogi tanulmányokat végzett, pénzügyi szakember lett, 1887-től a Pénzügyminisztériumban volt tanácsos. A szorgalmas köztisztviselő politizált is a kormányzó szabadelvűek soraiban. Pályája egyenletesen ívelt föl; 43 évesen, az első Wekerle-kormányban pénzügyminisztériumi államtitkár lett, azután Bánffy Dezső alatt pénzügyminiszter, amely tisztségét megtartotta a szétzüllő szabadelvűség idején, a Széll Kálmán, Khuen-Héderváry Károly és Tisza István első kormányában is.
A szabadelvű párt bukása után is kitartott a Tiszák vonala mellett, és Tisza István Nemzeti Munkapártjában folytatta a politizálást. A kitartás és a rutin idővel meghozta a legmagasabb stallumot is: Lukács László 1912 áprilisában kormányt alakíthatott.
A Lukács-kormány a dualizmus szokásos válságjelenségeivel küzdött: a haderőreformmal, a sztrájkkérdéssel, a választójogi reformmal, és persze mindenekelőtt az ellenzéki obstrukcióval. Feltartóztathatatlanul hömpölygött a terméketlen botrányok áradata. Azonban a kormány az új házelnök, Tisza István együttműködésével igen határozottan lépett fel a döntéshozatalt gátló ellenzékkel szemben. A Lukács-kormány idejére esik a „vérvörös csütörtök”, az obstrukció letörése és az új választójogi törvény tervezetének benyújtása is. Afféle háború folyt kormány és ellenzék között, melyben új frontvonal nyílt, amikor kipattant egy régebbi ügy. Az egyik ellenzéki politikus, Désy Zoltán nem sokkal a kormányfői beiktatása után, 1912 májusában azzal vádolta meg a kormányzó munkapártot, hogy mandátumainak nagy részét „defraudált pénzeken vásárolta”. A dolog a két nappal későbbi nagy tüntetés, a véres csütörtök, azután pedig más okok miatt elült volna, ám Désy Zoltán nem hagyta annyiban a dolgot: szeptemberben az egyetemi ifjúság nagygyűlésén „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte Lukács miniszterelnököt.
Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni: Lukács rágalmazásért beperelte Désyt, akit első körben el is marasztalt a bíróság, ám ezzel semmi sem oldódott meg. Az első fok ugyanis nem engedte meg a bizonyító eljárást Désynek. A királyi ítélőtábla megsemmisítette a döntést, és a törvényszéket arra utasította, hogy engedje meg a bizonyítást.
Mi is volt a bizonyítani először nem engedett, „rágalmazó” állítás? Désy azt mondta, hogy Lukács László (mint az akkor kormányzó második Khuen-Héderváry-kabinet pénzügyminisztere) 4,8 millió koronát szerzett a Nemzeti Munkapárt választási kaszszájába az utolsó, 1910-es választások költségeire úgy, hogy cserébe meghosszabbította a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. sómonopóliumát.
A bizonyítás sikerült. A bíróság meggyőződött, hogy Lukács valóban felvette a banktól a kérdéses összeget a sójövedéki monopólium meghosszabbításának fejében, és azt a Munkapárt céljaira fordította. Az ítélet indoklásában az is szerepelt, hogy a miniszterelnök egyéni tisztességéhez nem férhet kétség, magyarán Lukács a maga céljaira nem tett el egyetlen koronát sem. A panama haszonélvezője végső soron a Munkapárt volt, amely fölényesen megnyerte a „sójövedékkel” megtámogatott kampány nyomán a választást. A párton belül mégis általános megdöbbenést keltett az ítélet. A demokráciából hetente csúfot űző, sok-sok disznósággal terhes politikai elit számára mégsem volt kétséges, mi a teendő.
Lukács László másnap, 1913. június 4-én beadta a lemondását, és örökre visszavonult a politikától. Hatvanhárom éves volt ekkor, még 19 évet élt.
„A Munkapárt ugyan szolidaritást vállalt a bukott miniszterelnökkel, s Tisza István második Széchenyi István gyanánt ünnepelte a bíróság által megbélyegzett pártkassza őrét, de az egész rendszer olyan erkölcsi léket kapott, hogy a Munkapárt gályája csak azért nem tűnt el a habok között, mert a tetőpontra hágott balkáni válság miatt Bécsben nem akartak kormány- és rendszerváltást előidézni” – értékeli az esetet Pethő Sándor a Trianontól Világosig című nagyesszéjében. Lapunk alapítója így fogalmaz a nagy háború előestéjén megesett botrányról: „Ha a Munkapárt baj nélkül hevert ki olyan csapást is, mint a Désy–Lukács-per, vajon egyáltalán lehetséges-e, akár normális parlamenti eszközökkel, akár a kimúlt obstrukció életképtelen felmozdulásaival, megdönteni? A magyar társadalom erkölcsi érzéke is mintha egészen eldurvult volna az utóbbi idők elvadult politikai tumultusaiban.”