Irodalmár ügynök és bírósági szakértő

Vajon milyen súlyos következményekkel járt a népi mozgalom ősének tekintett Szabó Dezső életművének és hagyatékának kutatása, és milyen előnyökhöz juthatott szolgálataiért a Kádár-rendszer besúgója, ha irodalomtörténészként vette igénybe a szerv segítségét a hatvanas évek elején? A rendszer megbecsült káderének több mint két évtized után teljesülhetett a vágya, kultúrdiplomata lehetett Párizsban.

Nagy Péter irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, lapszerkesztő, diplomata, akinek egykori munka- (M) dossziéjából idézünk fel néhány jelentést, amit „Borisz” fedőnéven vezettek az 1956 utáni titkosrendőrségen. Az ügynök, aki a jelentések készítése idején Szabó Dezső monográfiáján dolgozott, a jelentésekért cserébe megbízói segítségével hozzájuthatott Budai-Balogh Sándor egyedülálló Szabó Dezső-gyűjteményéhez, amit a rendőrség egy házkutatás során lefoglalt. Erre azért volt szükség, mert az írószövetség könyvtárosaként dolgozó Budai-Balogh elutasította az együttműködést a marxista irodalomtörténet eme jeles és hírhedt alakjával.
Nagy Péter ma már kutatható, 1962-ben lezárt ügynökdossziéja is felveti a kérdést, hogy nem foglalkoztatták-e a későbbiekben a hírszerzés vagy kémelhárítás vonalán? Erre csak további kutatások adhatnak választ. 1959 és 1962 között készített jelentéseiben az irodalmi élet jeles egyéniségeiről adott információkat, többek között a börtönből szabadult Déry Tibor, a műfordító-szerkesztő Bartos Tibor és Róna Ilona vagy az angol követség könyvtárosa, Gál István szerepeltek jelentéseiben, de külföldi útja során találkozott az 1956 utáni emigráns magyar irodalom több jelentős alkotójával is. Nyugati útijelentésében beszámolt az ő terveikről, tevékenységükről is.
Életrajza szerint 1957 és 1963 között Nagy Péter az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa. Ekkor publikálja a népi irodalom atyjának, Szabó Dezsőnek marxista szemléletű monográfiáját több kötetben. Szabó Dezső Magyarországon maradt hívei és hagyatékának őrzői nem kívántak együttműködni Nagy Péterrel. Erre több jelentésében is kitér a BM II/5-ös alosztály ügynöke. Ezek közül a Budai-Balogh Sándorral történt első találkozását megörökítő, 1961. február 24-én kelt jelentés fényt vett arra a gyanakvó szellemre, ami a népi irodalom „nem hivatalos” ápolását és kutatását akkoriban körülvette, és ami az 1962-es, Püski Sándor és társai ellen lefolytatott perben csúcsosodott ki:
„Szabó Dezső tanulmányai ügyében további alapanyagokat keresve Kristó Nagy István, a Magvető lektora felvetette: ő úgy tudja, hogy Balogh Sándornak, az írószövetség könyvtárosának komoly Szabó Dezső-dokumentumgyűjteménye van, mivelhogy titokban az is Szabó Dezsővel foglalkozik. Ennek alapján »Borisz« megkereste munkahelyén Balogh Sándort, akit korábban nem ismert. Jövetele céljának megmondása után Balogh igen meglepődött, és elég ingerült lett. Elmondta, hogy igen, van anyaga.
»Borisz« felajánlotta az együttműködést, mégpedig olyan formában, hogy egyrészt a megjelenő tanulmánykötetében, a források között megemlíti Balogh Sándor nevét, mint olyat, akinek anyagát felhasználta; másrészt pedig lehetőség van arra is, hogy az Akadémia a forrásanyagok közlését pár ezer forinttal honorálja. Balogh erre kijelentette, hogy az együttműködésre nem lát semmi lehetőséget, mert Szabó Dezső életét őszintén és az igazságnak megfelelően értékelni nem lehet, tekintve azt, hogy ehhez politikai változásra volna szükség. Erre a kategorikus és meglehetősen ellenséges magatartásra »Borisz« is elzárkózott, és kezdett búcsúzkodni. Balogh ekkor döbbent rá arra, hogy túllőtt a célon, és láthatólag megpróbált viszszatáncolni, visszaszívni kijelentéseit, magyarázva, hogy ő nem akar elzárkózni, de az ő anyaga olyan állapotban van, miszerint nem volna kívánatos átadni, inkább írja le mire van szüksége, amire ő választ fog adni. Megemlítette Balogh azt is, hogy amit »Borisz« csinál, abban neki marxista szempontból igaza van, viszont az ellenkezője is bizonyítható Szabó Dezső életművéből.
Ezután Balogh felvetette: tudja-e azt, hogy létezik egy Szabó Dezső-emlékbizottság. Azt válaszolta: igen tudja, külföldön. Felvetette Balogh: tudja-e, hogy azoknak több láda dokumentumuk van, és mi volna arról a véleménye, ha ő (Balogh) felvenné a kapcsolatot a Szabó Dezső-emlékbizottsággal. Mire »Borisz« azt válaszolta: ha azt kérdezné tőle, hogy vegye-e fel a kapcsolatot valamelyik ország nemzeti könyvtárával, azt mondaná, hogy igen, de a Szabó Dezső-emlékbizottság esetében ő ezt nem tudja mondani. Erre Balogh Sándor megint meglepődött, és azt kezdte magyarázni: ő csak tudományos vonatkozásban gondolta a kapcsolatfelvételt. (…)
»Borisz« véleménye: Balogh Sándor ellenséges beállítottságú személy. Szinte biztosra veszi, hogy Baloghnak kapcsolata van a Szabó Dezső-emlékbizottsággal, sőt azt is, hogy a Szabó Dezső-emlékbizottság esetleg anyagi támogatásával gyűjtötte össze anyagait. Ez mellett szól az, hogy Balogh Sándor egy kis fizetésű tisztviselő, ebből ilyen költségekkel járó gyűjtőmunkára nincs fedezet. Balogh Sándor ellenséges beállítottságát és anyagi függőségét bizonyítja, hogy nem harapott a felkínált lehetőségekre sem. Nem kapott azon, hogy ő mint névtelen könyvtáros egy tanulmány kapcsán a köztudatba kerülhetne és ezzel előkészíthetné saját Szabó Dezső kutatásai megjelentetését, továbbá kis fizetése mellé munka nélkül pár ezer forintot kereshetett volna, ami szintén szokatlan.”
A jelentés alapján elrendelik Budai-Balogh Sándor hálózati és operatív ellenőrzését, aminek eredményeképpen 1962 tavaszán egy házkutatás során lefoglalják magánkönyvtárát, és az anyagot Nagy Péter rendelkezésére bocsátják. Budai-Baloghot izgatásért 10 hónap börtönbüntetésre ítélik, a bíróság Nagy Pétert vonultatja fel ellene szakértőként.
Különös, évtizedeken átívelő karrierigényt tartalmaz Nagy Péter ügynökdoszsziéja. Egy 1961. szeptember 8-án keltezett jelentésben „Borisz” felveti tartó tisztjének saját jövőjével kapcsolatos elképzeléseit:
„Borisz a legutóbbi találkozón felvetette, hogy ő képzettségénél fogva sikeresen pályázhatna az UNESCO-nál valamilyen vezető tisztviselői beosztásra. Elsősorban département igazgató vagy igazgatóhelyettes legyen. Tudomása szerint egy év távlatán belül ezek az állások meg is üresednek, és pályázatot fognak rá kiírni. (…)
Tehát úgy veti fel a kérdést, hogy ő pályázhatna egy ilyen állásra, kedve is volna hozzá, a magyar állam sem járna rosszul, és természetesen egy ilyen beosztásnál fogva hasznos munkát tudna végezni számunkra. Ezért kéri azt, hogy a BM illetékesei vizsgálják meg ezt a kérdést, hogy mennyire volna reális ennek érdekében neki mozgást indítania, vagyis a belügy hozzájárulna-e az ő állásvállalásához, s hasznosnak és szükségesnek tartaná-e az ebből fakadó együttműködési lehetőséget.”
Javaslatában Gál Ferenc rendőr százados támogatja Nagy Péter elképzeléseit, életrajzából azonban kiderül, hogy csak több mint két évtized elmúltával teljesülhetett vágya, amikor 1985–88 között UNESCO-nagykövetként képviselte a hanyatló kádári Magyarországot Párizsban.
Nagy Péter személyében egy magas intellektussal rendelkező, nyelveket beszélő, karriervágytól fűtött, széles ismeretségi körben mozgó személyt alkalmazott a titkosrendőrség olyan értelmiségiek megfigyelésére, akik a nemzetközi kulturális kapcsolataikon keresztül formálni tudták a külföldiekben kialakuló Magyarország-képet.