Ismét holland politikus a NATO élén

A NATO nagyköveteinek tanácsa hétfőn megválasztotta a decemberben távozó Lord Robertson főtitkár utódját. A látványos pozícióba – a szövetség történetében immár harmadszor – holland politikus, Jaap de Hoop Scheffer kerül. Megfigyelők szerint kinevezése éppúgy az Amerika és Európa közti, immár törékeny kompromisszum megtestesülése, mint elődjéé volt.

Az 55 éves Jaap de Hoop Schefferrel a 19 NATO-ország talán legfelkészültebb diplomatája került az 1949-ben alakult atlanti szövetség gépezetének élére. Egész pályafutását a külügyek területén futotta be, dolgozott hazája brüszszeli NATO-misszióján és négy ízben volt a külügyminisztérium főtitkára, azaz a miniszter után legfontosabb embere.
Látványos sikereket mutattak fel az elmúlt években a holland fegyveres erők és a védelmi döntéshozatal. A kontinentális európai NATO-szövetségesek esetében szinte példa nélkül álló módon költöttek modernizációra, s hajtották végre haderőreformjukat a területen kívüli – expedíciós – műveletek jegyében. Mintha csak Hágában nem találtak volna süket fülekre azok a washingtoni – és hozzátehetnénk, józan elemzői – hangok, melyek szerint az európai NATO- szövetségesek és az Egyesült Államok között katonai képességekben mutatkozó szakadék további mélyülésének elejét kell venni. A korszerűsítés keretében Hollandia ráadásul ellen tudott állni az Európai Unió nyomásának, és milliárdos beszerzési programjait inkább a jól bevált tengerentúli hadiiparra bízta – nem utolsósorban Jan Balkenende középjobb kormányának köszönhetően. Kétség sem férhet hozzá, a biztonságpolitikában képviselt holland irányvonal alapozta meg a hétfői döntést, mely mindazonáltal tökéletesen beleilleszkedik a NATO-főtitkárok kinevezési gyakorlatába. 1949 óta ugyanis a szervezet politikai főnöke mindig európai politikus (az európai erők főparancsnoka ellenben amerikai), lehetőleg olyan, aki azért kellően magáévá tette az amerikai szempontokat is. Bár a spanyol szocialista, korábban NATO-ellenző Javier Solana megválasztása a belga Willy Claes botrányos távozása után, a balkáni béketeremtés kellős közepén nem volt szokványos epizód, a brit munkáspárti George Robertson színre lépése már ismét beleillett a brüsszeli klisékbe. Ha valaki, hát Robertson nagyon is szem előtt tartotta az amerikai érveket, s az említett transzatlanti szakadék felemlegetése nem maradhatott ki kis híján egyetlen beszédjéből sem, a papírtigrisről nem is szólva, amelynek a hidegháborús, területvédelmi orientációjú európai hadseregeket titulálta. Jaap de Hoop Scheffer kereszténydemokrata holland politikus személyében alighanem olyasvalaki kerül az identitási válságban lévő szövetség élére, aki folytatja az európai szövetségesek ostorozását, a modernizáció és a képességnövelés érdekében.
Míg Robertsonnak jutott a koszovói háborút követő kijózanodás, az új tagországok integrációjának, valamint újabbak meghívásának időszaka, holland utódjára nem kevésbé izgalmas feladatok felügyelete és óvatos kommunikálása hárul. A NATO új reagáló erői rövidesen kibontakoznak, a szövetség a közelmúltban átvette első, igazán expedíciós missziójának irányítását Afganisztánban, s jövőre hét új tagországot fogad soraiba. Ahogy azonban a NATO számára sem a konkrét katonai kihívások jelentenek problémát, úgy De Hoop Scheffer terminusának sem ilyen jellegű lesz a legnagyobb kihívása. A holland főtitkárnak decemberi beiktatását követően például azonnal szembesülnie kell a legújabb transzatlanti politikai vitával, arról, hogy Németország, Franciaország és Belgium saját független parancsnokságot akar létrehozni a majdani európai hadseregnek – Washington felháborodását kiváltva.