A Naptárlányok története a valóságban gyökerezik. Az Anglia mértani közepén található Rylstone kisvárosban élnek azok a nők, akik 1999-ben összefogtak, hogy özvegyen maradt barátnőjük ötletét megvalósítsák. Egy megfelelő kanapét akartak vásárolni a helyi kórháznak, amelyben elüldögélhetnek a családtagok, akik kemoterápiás kezelésre kísérik a rokonukat. Hogy pénzt gyűjtsenek, a középkorú, hétköznapi nők bevállalták, hogy saját aktfotóikkal készítenek naptárt és azt árusítják. Miközben összefogtak a jó ügyért, megélhették a közösség erejét, sikerük lett, sztárrá váltak és tevékenységük eredményeként az összegyűjtött pénzből megépülhetett a helyi onkológiai részleg.
A Naptárlányok varázsa
A Naptárlányok nem csupán egy történet arról, hogy valaki leveti a ruháját, sokkal inkább arról, hogy valaki leveti a félelmeit
– nyilatkozta a rendező, aki érzékeny és személyes megközelítéssel nyúlt a darabhoz. A produkció nem kerüli a mélységeket: beszél a gyászról, a betegségről, az önelfogadásról és arról, hogy minden életkorban van lehetőség újrakezdeni. A darab erőssége a parádés szereposztás is, ritka pillanat, amikor ennyi erős női karakter egyszerre van jelen a színpadon valódi szimbiózisban.
A színpadon megjelenő nők – Peller Anna, Dobó Kata, Falusi Mariann, Tóth Enikő, Bánsági Ildikó és Szőlőskei Timea – nem csupán eljátsszák az összetartozást, hanem láthatóan meg is élik azt.
Peller Anna operett- és musicalszerepei után most prózában bizonyít. Energiával tölti meg a teret, miközben hitelesen ábrázolja a hirtelen jött hírnév és a barátság konfliktusát. Falusi Mariann önazonos és ellenállhatatlan. Ahogy ő fogalmazott: „lubickol a szerepben”, és ez látszik is. Minden megszólalása természetes, hangja pedig fájdalmasan gyönyörű. Dobó Kata karakterén keresztül az öregedés, a gyász és az önelfogadás kérdései kapnak mélységet, bizonyítva, hogy ötven felett egy nő nemhogy nem szűnik meg létezni, de talán ekkor teljesedik ki igazán. Szőlőskei Timea a gátlásokból felszabaduló nő ívét járja be gyönyörűen. Bánsági Ildikó és Tóth Enikő drámai érzékenysége, játékuk íve felejthetetlen pillanatokat nyújt. A férfi szereplők – Kerekes József, Barabás Kiss Zoltán és Varga Ádám – pedig alázattal és humorral szolgálják ki a hölgyek parádés játékát.
A rendezés egyik legizgalmasabb kérdése természetesen a híres naptárfotózás megjelenítése volt. Lévay Viktória és a társulat ezt a kényes szituációt ízlésesen, mégis felszabadító bátorsággal oldotta meg.
Bár a színésznők a cselekmény szerint valóban meztelenre vetkőznek, a nézők számára a stratégiai pontokat teáskannák, sütemények, virágcsokrok és kötött holmik takarják. Ez a jelenet nem az öncélú magamutogatásról, hanem a gátlások levetkőzéséről és a bizalomról szól. Érezhető az a befektetett munka, a lelki felkészülés, amely lehetővé teszi, hogy a színésznők ilyen szintű intimitást és bajtársiasságot sugározzanak. Az akt itt nem fizikai állapot, hanem a lélek meztelensége: a gyász, a fájdalom és az életöröm kendőzetlen felvállalása.
A Játékszín produkciója kilép a fikció keretei közül, és valós segítséget is nyújt.
Az előadáshoz kapcsolódóan készült egy valódi, 2026-os művészi naptár is Borzi Vivien gyönyörű fotóival, amelynek bevételével a színház a Tábitha Gyerekhospice Házat támogatja.
Ez a gesztus hitelesíti is az este üzenetét: ahogyan a darabbéli angol hölgyek összefogása csodát tett egy kórházi osztályért, úgy a magyar művészek is egy nemes ügy szolgálatába álltak. A bemutató végén a vastaps nemcsak a színészi teljesítménynek szólt, hanem annak az inspiráló gondolatnak is, amit a darab közvetít: ha néhány hétköznapi ember összefog és van bátorsága nagyot álmodni, képesek megváltoztatni a világot és közben önmagukat is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!