Bank Tamás: A színház még mindig él és virul

Több mint fél évszázad után esett át nagyszabású felújításon a főváros egyik legkedveltebb magánszínháza, a Játékszín. Az új székek, a modern technikai háttér és a mennyezeten ragyogó csillagos égbolt nemcsak a közönség kényelmét szolgálják, hanem a teátrum jövőjébe vetett hitet is szimbolizálják. Bank Tamás igazgatóval, Jászai Mari díjas színésszel nemcsak a Játékszín megújításáról, hanem az új bemutatókról, a Legénybúcsú filmváltozatáról, a közönség változó szokásairól és a mecénások hiányáról is beszélgettünk.

Bank Tamás a mecénások hiányáról is beszélt. Fotó: Havran Zoltán

– Mi várható az új évadban?

– A felújítás forrásaink egy részét felemésztette, így csak két bemutatót tartunk. 

Az egyik december 13-án lesz, Lévay Viktória rendezésében a Naptárlányok. Fantasztikus szereposztással, és különösen fontos üzenettel: negyven év feletti nők vállalják a testüket a színpadon, ahogy az igaz történetben a naptáron. Ez egyszerre szép, megható és bátorító darab lesz.

 Peller Anna, Tóth Enikő, Falusi Mariann, Dobó Kata, Szőlőskei Timea, Bánsági Ildikó, Horváth Lili, Gáspár Kata, Kerekes József, Varga Ádám és Barabás Kiss Zoltán szerepelnek benne. A másik bemutató 2026 márciusában várható, Szente Vajk új vígjátéka. Társproducere vagyok egyébként Szente Vajk rendezésében a Legénybúcsú című filmnek, ami decemberben kerül a mozikba. Már csak az utómunkák vannak hátra, alapvetően kész a film.

– Nagy sikerrel játsszák a színdarabot is a Játékszínben ezzel a címmel. Mennyiben más a film?

– Más, hiszen egy filmről van szó. Izgalmasabb, akciódúsabb a történet, Ember Márk, Fehér Tibor és Kárpáti Rebeka a főszereplők. Kíváncsian várjuk a közönség reakcióját.

– A színház korábbi darabjait még láthatjuk? 

– Egy darabot sem vettem le, sikerrel mennek most is. Érzünk némi visszaesést, úgy tűnik, elkezdtek a nézők egy kicsit spórolni. Gondolom, minden színház érzi. Reméljük, hogy előbb-utóbb visszatalálnak.

– Hogyan látja egyébként a színház jövőjét a mesterséges intelligencia korában?

– Azt gondolom, hogy a színház még mindig él és virul. A gazdasági helyzet és a háborús világhelyzet miatt most nehezebb, de él. 

A magyar néző szeret színházba járni, Budapest egy „kis London” ebből a szempontból, nagyon sok színház van. Az a kérdés, hogy van-e és lesz-e rá pénzük. A

 Covid előtt egy Kánaán volt, szerintem még mindig nem jöttünk ki teljesen abból a törésből, amit okozott. Érezni egy változást a gondolkodásmódban, a munkához való hozzáállásban is. Ugyanakkor azt hiszem, az embereknek szükségük van a színházra, főleg arra, amely szórakoztat és kikapcsol.

– Ön szerint miben különleges a Játékszín Budapesten?

– Én Broadway és Westend típusú színházat szeretek csinálni. Természetesen nagyon fontos Dosztojevszkij, Puskin, Csehov és Shakespeare, és vannak színházak, ahol a műveiket fantasztikusan adják elő. Azonban azt érzem, hogy a nézők 19 órától 22 óráig szórakozni szeretnek, kikapcsolódni minőségi színészekkel és látványvilággal, amire mi nagyon sokat költünk. Ez most különösen fontos, amikor mindenhol rossz hírek zúdulnak az emberekre. Kultúrát is lehet jól csinálni, showbiznisz-szerűen, és ha minőséget ad az ember, azt a néző megbecsüli. 

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarországon eltűntek a mecénások, pedig a kultúrának szüksége lenne olyan támogató emberekre, akik szívből adnak, nem érdekből. Ez régen létezett nálunk is, külföldön ma is természetes. Nagyon szeretném visszahozni ezt a hagyományt, hogy gazdag, jómódú emberek büszkén támogassanak színházakat, zenekarokat, képzőművészeket. Ez nemcsak pénzről szólna, hanem értékről is.