Kik gyilkoltak Ali imám sírjánál?

Milyen erők állhatnak a múlt pénteken Ali imám nedzsefi mecseténél elkövetett merénylet mögött, amelynek áldozatai között van Mohammad Bakir Al-Hakim ajatollah, az iraki síiták vezetője? A robbantást elemzők nem kötik Szaddám Huszein híveihez, érdekeltek lehettek viszont abban az iráni radikálisok és az al-Kaida is.

A síita iszlám a negyedik kalifát, Mohamed próféta vejét ismeri el a próféta örökösének és utódának. Két irányzata van: a tizenkét imámos dzsafarita és a hétimámos iszmaelita. Perzsiában és Irakban – itt találhatók a síiták legszentebb helyei, Nedzsef és Karbala, Ali imám és Husszein imám sírja – a lakosság zöme már a VII. században csatlakozott a síita irányzathoz, később a X. századtól Azerbajdzsánt és Észak-Irakot több hullámban benépesítő türk törzsek többsége is síitává vált. A XV. század során terjedt el a térségben a kizilbas mozgalom, amely 1501-től Iránban államvallás lett. Ennek értelmében a sia nemcsak az elnyomottak vallása a világi hatalommal visszaélőkkel szemben, de az elnyomottak a hit zászlaja alatt kötelesek megszerezni a világi hatalmat, megvalósítva az imamátus intézményét. Attól kezdve, hogy az iráni államalapító Iszmail sah utóda, I. Tahmaszp sah Muhakkik Karaki ajatollahot az imám helytartójának nyilvánította, és maga csak jelképesen uralkodott. A síita papság azóta is a politikai hatalom megszerzésére, az iszlám állam megvalósítására törekszik.
Hétimámos, iszmaelita síiták Szíriában és Libanonban, valamint Afganisztánban, a Pamírban élnek. Afganisztánban a hazarák tizenkét imámos síiták, ahol a radikális szunnita al-Kaida nem tudott befolyást szerezni a síiták körében még akkor sem, amikor már összefogott Iránnal. A síita iszlám tizenkét imámos, dzsafarita irányzata Iránban és Azerbajdzsánban államvallás. Irak az egyetlen arab ország, ahol a lakosság többsége, mintegy 65 százaléka síita, északon a türkmének, délen az arab törzsek, akiknek zöme a Khamsze törzsszövetség tagja. Szunniták a kurdok, valamint az ország középső részén található Tikrít, Szamara és Faludzsa térségében, Bagdadtól északra a szunnita háromszög, a Bajat és tikriti arab törzsek hazája, Szaddám szűkebb pátriája. Ha tekintetbe vesszük, hogy a 30–35 százaléknyi szunnitából az ország lakosságának mintegy negyedét a kurdok alkotják, látjuk, hogy Szaddám klánja révén elenyésző kisebbség kormányzott. A nedzsefi papság a síita papi hierarchiában nagyobb jelentőséggel rendelkezik, mint az iráni, qumi papság. Nézetei szélsőségesebbek, mozgalmuk, az Al-Dawa olyan szélsőséges közel-keleti mozgalmakat támogat, mint a Hezbollah.

A merényletet nem lehet Szaddám Huszein híveihez kötni, bár az Öböl-háborút követően Szaddám legkegyetlenebb tábornokával, „Vegyész” Alival verette le a síiták felkelését, ám az állami terror és nem kormányzati terrorizmus módszerei erősen különböznek. Szaddám szekularizált rendszere elutasította és tiltotta a vallási mozgalmakat, ám Szaddám Huszeint nem foglalkoztatta a vallás, nem foglalkozott vallásos mozgalmak manipulálásával, noha ő is támogatott közel-keleti radikális mozgalmakat, ám szekuláris alapon.

Az iráni radikálisok, akik korábban vetélytársaknak tekintették a szunnita szervezeteket tömörítő al-Kaidát, 2000-ben a jemeni Jeruzsálem-konferencián szövetséget kötöttek korábbi riválisaikkal. Szaddám Huszeinnek nem volt közelebbi kapcsolata az al-Kaidával, bár tény, hogy ennek a szövetségnek létrejöttében Szaddám titkosszolgálatának ügynökei is segítkeztek.

Ugyanakkor a merénylet több szervezetnek is érdekében állhat. Mindenekelőtt az iráni radikálisoknak, akik így akarják az iraki síitákat arra ösztönözni, hogy nemzeti felkelést robbantsanak ki a megszállás ellen, és iráni mintára teokratikus államot hozzanak létre. Ráadásul az amerikaiakat így továbbra is lekötik az iraki harci cselekmények, és nem tud az Egyesült Államok Irán ellen fordulni. A helyzet kedvezhet annak is, hogy az iráni héják belföldi repressziókat alkalmazzanak nemcsak az ellenzékkel, de a liberálisabbnak tartott Hatami elnök híveivel szemben is.

Még nagyobb érdeke fűződik az akcióhoz az al-Kaidának, amelynek csak látszatra mond ellent, hogy az általa támogatott szélsőséges szunnita szervezeteknek nem érdeke egy teokratikus síita dél-iraki állam létrejötte a térségben. Az al-Kaida valójában támogatná azt a verziót, hogy Irakban a síiták és szunniták között polgárháború törjön ki. Ennek következtében e forgatókönyv szerint északon, a szunnita kurdok között az Iránból beszivárgó, kurd nemzetiségű iraki tálibok erősítik pozícióikat, s olyan zavargásokat robbantanak ki a ma még viszonylag nyugodt iraki Kurdisztánban, hogy az Egyesült Államok szövetségeseitől kérjen katonai erőt. Ennek során pedig a tízezer katonát felajánló, ám csak északra, a szunnita kurdok közé bevonulni hajlandó Pakisztán katonáival beszivárognának az al-Kaidával kapcsolatban álló más, radikális szunnita iszlám szervezetek is. Nem véletlen, hogy a merényletet követően elfogott gyanúsítottak között nemcsak több szaúdi, de iráni és pakisztáni állampolgárok is találhatók. Ez a forgatókönyv nemcsak az Egyesült Államok iraki lekötöttségét biztosítaná, de esetleg Irak széteséséhez vezetne, a regionális erődinamikák további elmozdulásait eredményezné, s változásokat indikálna a térségben.

A szerző orientológus