Kinek a maga (érdem)keresztje

Kulcsár Attilának semmi oka aggodalomra. Legalább kipiheni az elmúlt évek idegőrlő brókerjátszmájának fáradalmait a kényelmes bécsi fogdában. Mint kiderült: a bróker írásba is adta a nemzetbiztonsági hivatalt felügyelő államtitkárnak, hogy a Medgyessy-kormány magas rangú vezetői személyesen kérték fel a választási kampány finanszírozásának pénzügyi lebonyolításában. Egy biztos: Kulcsárnak ma egy biztonságos bécsi tömlöcben lenni a legjobb, főleg azért is, mert a hullámok immár elérték a szíriai, kínai, román „befektetői” érdekeket is.
A várható ítélet – tegnap még – a kiváló jogászi védelemnek köszönhetően az elsíbolt milliárdokhoz mérten vállalható teher lett volna a pártholdudvar kulcsárnokának. Tíz egyetemi professzor egész élete munkájával sem keres ennyit, mint a brókervilágban szerencsét próbált Kulcsár. De ma már Kulcsár helyében nem politikai védelemért rohangálnék, hanem valami hathatósabbért. Úgy tűnik, megérett a helyzet egy nemzet javát és erkölcsi tisztulást eredményező vádalkura.

Még akkor is, ha Kulcsárnak egy ideig a börtönkönyvtárban kell majd múlatnia az idejét. Ha ez idő alatt kiműveli magát, még népműveléssel is töltheti majd nyugdíjaséveit. És néhány évtized múlva – sok víz lefolyik addig a Dunán – akár a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is a mellére tűzhetik.
Leszögezem: történt már ilyen a harmadik Magyar Köztársaságban, éppen a legutóbbi Szent István-ünnepen. Amikor is egy vidéki nyugdíjas népművelőt szólítottak a pulpitusra, hogy a köztársasági elnök átadhassa neki a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét. A kitüntetett népművelő is talán a tömlöcben művelte ki magát, mert falubéli ismerősei szerint nincs olyan egyetem e széles hazában, amelynek padjait koptatta volna.
Volt is alkalma bőven a tömlöcbéli művelődésre, hiszen csak az ötvenes években meg a hatvanas években és a hetvenes évek elején ültették hűvösre. Az öregkorára megjavult atyafit egyebek mellett sikkasztásért, okirat-hamisításért küldték börtönbe.
Az ötvenes években egy Galga menti falu tanácstitkáraként olyan nagy lábon élt, hogy szemet szúrt a kuláklistára tett parasztcsaládoknak. Azoknak, amelyeknek a családfőjét kényszermunkára vitték a kecskeméti repülőtér építéséhez. Ebben a faluban ez idő tájt igencsak elkeseredett volt a néphangulat, hiszen a szokásosnál is több fiatalt csuktak le rendszerellenes tevékenység miatt, és a környékbeli településekhez képest – ahol két-három kulák jutott egy falura – itt egy tucatnál is több.
Az érdemkereszttel kitüntetett volt köztörvényes tanácstitkárként is vonzódott az előadó-művészethez, igaz, taxival járt Pestre színházba, szeretett mulatni, főleg lakodalmakban, százforintos bankókért húzta a cigány a tanácstitkár nótáját.

Azután a közegnek is a fülébe jutott a tanácstitkár mulatozása: 1954-ben öt évre ítélték sikkasztásért, csalásért, okirat-hamisításért. Öröm lehetett számára az ürömben az ’56-os forradalom: a tanácstitkár a politikai foglyokkal együtt szabadult. Ezután egy földműves-szövetkezetnél bukkant fel és bukott le, állítólag csalás miatt, egy műszergyárba került, de ott is kitelt a becsülete.

A hatvanas évek végén okirat-hamisításért ítélték el, a hetvenes évek első felében két és fél évet ült. A magyar oktatásügy korabeli állapotát jelzi, hogy a pedagógushiánynak köszönhetően a tanácstitkár képesítés nélküli nevelőtanári állást kaphatott a Galga mentén. Népművelési pályafutását egy kultúrház takarítói státusával kezdte, innen indítva el impozáns, ezüstösen csillogó érdemkeresztig ívelő karrierjét. Túl sokáig nem sepregetett a kultúrotthonban, igen hamar művészeti előadóvá léptették elő.
Kár, hogy nem bírt megmaradni az egyenes úton, azt állítván, hogy egyetemre jár, nem járt dolgozni, mondván, kivette a tanulmányi szabadságot. Az életrevaló népművelő ellen ezúttal csak fegyelmi eljárás indult. A rendszerváltás után is szerencséje volt, a rokont választották meg polgármesternek, az pedig – hogy a nagybácsi mégse maradjon munka nélkül – rábízta a falu művelődési házának a vezetését, sőt a helyi újság szerkesztését is.

Később – amikor a törvények szerint – a művelődési ház vezetői posztjára pályázatot kellett kiírni, kalandos életű amatőr népművelőnk – vélhetően aggkora és a jogosítványok hiánya miatt – nem adhatott be pályázatot. Sértődöttségét újságírói munkásságában élte ki, a Galga menti önkormányzat sikereiből nem kanyarintott többé falufényező cikkeket. Megnövekedett szabadidejében viszont belehasított a helyi kulturális életbe. A helytörténeti értékek felkutatásában a felterjesztő Pest Megyei Népművelési Információs Központ munkatársai szerint elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sőt tőle tudhatjuk meg részletesen azt is, hogy az aszódi kaszárnya miféle bádoggal is van befedve.

Tanulságos, hogy amikor a falu érdemérmére terjesztették fel, a falu első embere – ismervén a kitüntetésre jelölt kalandos életútját – kulcsra zárta belülről az ajtót, és igen hamar jobb belátásra térítette az előterjesztő testületi tagot. Egy faluban – ahol majd mindenki ismeri egymást – az elöljárók kényesek arra, hogy díszpolgárrá, érdemérem-tulajdonossá mégse tegyenek köztörvényes bűnökért elítélteket, még akkor sem, ha az illető jó útra tért.

Az ilyennek lehet, hogy a köszönését még fogadják az igazak ösvényén, de érdemkereszttel kitüntetett, követendő példává biztosan nem állítják a felnövekvő Galga menti ifjúság elé. A rovott múltú népművelőt érdemkeresztre felterjesztő kulturális miniszter felelősségét némileg enyhíti, hogy a tárca sajtóosztálya szerint komoly szakmai szervezetek ajánlották az idős urat a kitüntetésre, aki egyébként az életrajzából kiszerénykedte a börtönakadémiai éveket.

Bárhogyan történhetett is a fiaskó, egy biztos: mindenki érdemei szerint viseli vagy cipeli a maga keresztjét. Mindazonáltal nincsen abban semmi különös, hogy effajta esetek árnyékolják be a foltos múltú miniszterelnök vezette kormánynak még a kitüntetési gyakorlatát is. Hiszen a Hálózat minden erejét leköti, hogy kimásszanak a hajdúszoboszlói szállodaprivatizációs botrány hullámveréséből, hogy a Kulcsár-mosoda által finanszírozott párt kitérhessen a balatonőszödi trükkös kormányüdülő-lenyúlás keltette össznépi harag elől, hogy a K&H-s, Apró Piroská-s nómenklatúra ne nyomja perceken belül a politikai süllyesztőbe a baloldal zászlóshajóját, állami apanázstól megfosztva a méretesre duzzasztott, privatizációra, állami megrendelésekre kiéhezett szocialista klientúrát.

Normális körülmények között már régen megbuktak volna, ha nem lenne olyan farkasétvágyú az SZDSZ, ha a pártholdudvari politológus nem arra ösztönözné a baloldali médiát, hogy hallgassa el a kormányzatot terhelő nyilvánvalóan gyanús ügyeket. A neves – eddig liberális gondolkodónak tartott – politológusnak, Dessewffy Tibornak egyébként először a családi asztalnál kellett volna leülnie a kedves mamával, hogy ne szaladgáljon holmi kis 30 milliárdos árbevételt elérő cég tisztázatlan bekebelezése miatt Szász Károlyékhoz, mert jóval nagyobb a tét Pannóniában, mint a Pannonplastban.

Ha nem dörgött volna olyan nagyot a politológus, talán előkerülnének a fő baloldali lap egyik szerkesztőségi fiókjából azok a dokumentumok is, amelyek bizonyítják: a K&H brókercégét pénzmosodának tekintő off-shore cég(ek)nek közük van egy Medgyessyhez közel álló volt szocialista miniszterhez.
A Pulitzer-díj keresztjét is viselni kellene odaát. Az pedig nem a kormánybuktató információk elhallgatására kötelez.