Magyarországnak romlásáról

Csőd felé sodródik a rendszerváltásnak nevezett tizenhárom évvel ezelőtti üzleti és politikai tranzakció. Az egykori eszmék és jelszavak kiüresedtek, komolytalanná váltak. Család, gyermek, köztársaság, polgárok és centrum? Az elmúlt évek belpolitikai divatfogalmai ma már csak undort vagy éppen nevetést képesek kiváltani. Az 1998-ban még vonzónak tűnő jövőkép férgessé és nyálkássá vált. Amióta az üzleti dörzsöltségéről elhíresült egykori KISZ-vezető elhintette a polgári balközép és a modern szociáldemokrácia fogalmát, már azokban a klasszikus baloldali elvekben sem hihet senki, amelyek kedvező esetben az alternatívái lehettek volna az Orbán-kormány koherens és kiszámíthatóan működő ideológiai felépítményének.
A Medgyessy–Werber-féle, úgynevezett jóléti fordulatot hirdető kampánygépezet fölfalta a lelkek munícióját. Az MSZP kimondhatatlanul falánk Szküllája mindent magába szívott: Európa és a köztársaság, gyermekeink jövője és az esélyegyenlőség egymás után tűntek el a tavaly óta országló kormány torkában. Dermesztő belegondolni, hogy ha a jövő héten lenne a népszavazás az európai uniós csatlakozásról, vajon milyen részvételi aránnyal zajlana le. Az egy éven át tartó esztelen osztogatás nyomán ma hatalmas lyuk tátong az államháztartásban. Megbízni pedig nem lehet a pénzügyek irányítóiban; mert mi történik akkor, ha olyan hatékonysággal kezelik a nemzet vagyonát is, mint a korábban irányításuk alatt álló bankokét?
Milyen jövő vár a gyermekekre, ha Magyarország egyetlen hatalmas K&H-brókerházzá válik? Józan vitákra nincs esély. A legnagyobb és legolvasottabb közéleti napilap egy halott fizikus koholt Fidesz-kritikájával kábítja a közvéleményt. A vele egy ideológiai platformon álló elektronikus médiumok csaholó vizsla igyekezetével segédkeznek a legfőbb ügyész elleni hajtóvadászatban, aki a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnökével együtt egyre közelebb kerül ahhoz, hogy a sortűzként eldördülő baloldali vezércikknekrológok kíséretében a menesztés sorsára jusson.
2003 őszén a villamosmérnökből és felszámolóbiztosból lett közpénzügyi államtitkár képviseli a morált. Legalábbis szerintük. Mellette a nemzet és egyben az adófizetők lelkiismerete egy építőipari szakemberből lett törpepárt-főnök lett, aki a modern kori magyar történelem legátjátszóbb színjátékában éppen mostanában „harcolja ki” az szja-terhek csökkentését, természetesen azon az áron, hogy tovább nyirbálják az amúgy is ezer sebből vérző szociális ellátórendszert. Az utcákat kormánypárti röplapok és aktivisták tömegei lepik el, rágalmakkal és ravaszul kiherélt grafikonokkal bizonygatva a jóléti fordulat blöffjét. A miniszterelnök eközben a jóléti állam végéről szónokol, ami csak azért furcsa, mert egy éve még ugyanennek a XX. századi áldásnak a reneszánszát hirdette.
Most akkor lesz népjólét vagy nem lesz? – teszi fel végül a kérdést sok millió állampolgár, akik némelyike talán már Horn Gyulát is visszasírja, mert ő legalább nem ájtatoskodott, hanem egyenesen megmondta: „A balhét együtt visszük el, elvtársak!”
Az egyik napon balról, a másikon középről zuhognak a pofonok a mit sem sejtő választópolgárok képére. Ingyenes gyermekbiztosítást mindenki kap. (Rászorultsági elv? Ugyan már!), de az amúgy épkézláb ötletnek bizonyult négynapos autópálya-matrica már a múlté. (Rászorulnának a benzingőzben fuldokló autópálya menti települések? Kit érdekel. Augusztus 31-én megszűnt és kész.) Takarékoskodnunk kell, mert a jövő ezt kívánja. (Elvégre a modern keresztény világot a puritán értékrend tette naggyá.) Ez a föntről meghirdetett össznépi spórolósdi a VIP-lovagrend tagjaira természetesen nem vonatkozik; nekik ócsítva szerzett balatoni luxusüdülő dukál, meg a karibi nyaralás pálmafákkal. Magyarország a diabolikus kommunikátorok hazájává vált. Némelyik miniszter semmi rosszért nem felel, ezért hát a balhét a szóvivő viszi el. Egy másik kommunikátor, a választási páncélöklök konstruktőre eközben lassan honfitársunkká válik. A Borisz Jelcin Oroszországát vagy Ion Iliescu Romániáját csak egy-egy választási hadjárat erejéig boldogító izraeli szakértő az elmúlt hetekben permanens kampányolásra képezte ki megbízóit. Csapatjáték fedőnéven indította el a csillogó szemű aktivistákat, akik posztmodern komszomolistákként lepték el az utcákat, hogy meggyőzzék ezt a szerencsétlen országot, miszerint a dolgok jó irányba mennek. A szemek csillognak, a kezek dolgoznak, a munka dandárja pedig szépen halad.
Százezer röplap naponta? Száztíz százalékos tervteljesítés. A józanodás nagyon lassú a tizenkilencezer forintos mámorból. Lassú és fájdalmas. A legbosszantóbb az, hogy nem igazán látni az alternatívát. A nagyobbik ellenzéki párt fölénybe került a közvélemény-kutatások szerint, ám ez illékony és csalóka. Nem a hívei szaporodtak, hanem csak annyi történt, hogy a csalódottak és kiábrándultak tömegei miatt az ellenfél tábora fogyatkozott meg tetemesen. A magyarországi baloldalról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy ne tudna szívósan küzdeni a hatalomért. Bármennyi ember utálatát is érdemli ki a jelenlegi MSZP–SZDSZ-kormány, amíg nem lesz képes az ellenzék egy új és hatékony kommunikációs stratégia kidolgozására, és nem tudja egy minél szélesebb rétegek által ellenjegyzett programmal hitelesíteni a választási céljait, addig ne reménykedjen senki a változásokban.
Rossz volt hallani, hogy a Fidelitas a MÉH-telepekre juttatná az MSZP röplapjait. Csak ennyi kreativitás van a jobboldal egyik legaktívabb szerveződésében? Rossz nézni, hogy a Keller-féle lesipuskás stratégia milyen könnyedén bányászik elő újabb és újabb botrányokat az előző ciklusból. Bármennyire tény, hogy ezek szinte mindegyike rágalom, mégis kérdezzük meg: mi történt volna az elmúlt esztendőben, ha a jelenlegi rendőrségi és ügyészségi nyomozó szervek nem tudták volna megőrizni a szakmai tisztesség minimumát?
Egyelőre fogalmunk sincs, milyen lenne egy jobboldali kormány gazdaságpolitikája. Hogyan szerezné vissza a külföldi befektetők bizalmát? Hogyan tudná képviselni a jogos nemzeti érdekeinket a románokkal és oroszokkal, amerikaiakkal és eurobürokratákkal szemben, hogy közben nem sodorja egészségtelen konfliktusokba az országot? A miniszterelnöki tisztségre alkalmas vezéregyéniséggel rendelkezik az ellenzék. Alvezérek is vannak bőséggel, de a hátország mégis szegényesnek tűnik. A jobbközép értelmiség egy része egyre jobban belefullad minden idők legértelmetlenebb vitájába (Mérsékelt vagy radikális újságírás?), miközben az egyetlen potenciális szövetséges, az MDF, a mai napig nem tudja, mit is kezdjen büszke melldöngetések közepette kivívott önállóságával. Nem tudni, mi a konkrét célja Dávid Ibolyának azzal, hogy az életképtelenség szélén álló törpe pártokat összerántotta egy burkoltan Fidesz-ellenes találkozóra. Ha a jobboldal leendő győzelmét szeretné, akkor milyen formációban akarja működtetni ezt az ellen-Centrumot? Honnan venné a szavazókat? Kiknek a rovására tolná az amúgy nem elérhetetlen ötszázalékos szintre a pártját?
Megannyi nyugtalanító kérdés sorakozik tehát ezen az oldalon is. Olyan kérdések, amelyekre minél előbb választ kellene kapni. Az ország jelenlegi közállapotáért csak részben felelős az ellenzék. Mi több, ők jelentik a reményt, a kiutat. De a remélt fordulat bekövetkeztéért sokat kell még dolgozni, ráadásul jeges médiaellenszélben.
Köszönjük szépen, de a Medgyessy-féle szociáldemokráciából nem kérünk – mondják az egyre nagyobb ütemben szaporodó bizonytalan szavazók. De mondanak még egy másik dolgot is. Azt, hogy szavazni csak akkor mennek el, ha tudják, a változások végre valódiak és mélyrehatók leszek. Ha a leendő polgári kormány nem végez olyan fél-, vagy háromnegyed munkát, mint 1998 és 2002 között.