Mentőöv a koalíciónak

Mi a közös Eörsi Mátyásban, Keller Lászlóban és Dávid Ibolyában? Az első pillantásra talán meglepő kérdésre roppant egyszerű a válasz: más-más megfontolásból, de mindhárman felvetették az utóbbi hetekben a „két nagy” közötti kiegyezés lehetőségét, amelynek célja bizonyos korrupciógyanús ügyek eltussolása lehetne.
Eörsi Mátyás a Postabank-konszolidáció vizsgálata elhalásának magyarázataként vélte felfedezni az MSZP és a Fidesz háttéralkuját. A parlament egyik legszélsőségesebb politikusa egy, már születésekor hazug mítoszt próbált feleleveníteni: a korrumpálódott bal- és jobboldal helyett a „liberális” „SZDSZ” nyújtja a tisztakezűség alternatíváját a választóknak. Az erre az önképre alapított politikai stratégia akkor kapott halálos sebet, amikor fény derült az úgynevezett szabad demokraták érintettségére a Tocsik-ügy névre hallgató pártfinanszírozási botrányban. A Magyar Bálint körüli felettébb érdekes történések, vagy a Demszky–Atkári-féle városháza mindennapos működésének ismeretében ma már legfeljebb mosolyt fakaszt vagy felháborodást kelt a tájékozott nyilvánosságban az „SZDSZ” üvegzsebbuzgalma. Keller László, a nagy purifikátor pedig nyilvánvaló személyes kudarcából keresi egyre kétségbeesettebben a kiutat, így érte el őt is a politika szereplőit 1990 tavasza óta időnként megfertőző paktumfóbia.
Dávid Ibolya esete az előzőeknél érdekesebb. Az MDF elnöke egy hét végi soproni gyűlésen az alábbiakat mondta: Ha egy ország elindul az erőltetett kétpártiság felé, annak hosszú távon kárát látja a nemzet. Ha egy országnak két politikai elitje van, akkor hamar megjelenik egy olyan gazdasági elit, amelyik megkeresi mindkettőhöz a maga bejárását. A kiépített kapcsolatrendszer arra szolgál, hogy bárki van kormányon, a felelősségre vonást elkerülhesse. (Forrás: MTI.) A gyűlésen a politikus általánosságban és konkrétan (K&H Equities) is szót ejtett a korrupciós ügyekről. A Népszabadság szerint az MDF-ben többen úgy látják, hogy „a különböző ügyek, politikai csatározások tekintetében a két nagy közé nagyrészt egyenlőségjelet lehet tenni”.
Jobban belegondolva az elhangzottakba, megállapítható, hogy a legutóbbi belső kiegyezés szőnyege alá nagyon is eleven, a követendő ellenzéki stratégia alapjait érintő ellentéteket söpörtek az MDF vezetői. Dávid Ibolya lényegében a két nagy erő közötti egyenlő távolságtartás politikájához keresett érveket, tudvalévő azonban, hogy a pártban és a frakcióban sokan nem ennek a felfogásnak, hanem a klasszikus ellenzéki szerep követésének a hívei. Számukra a Fidesz nem az MSZP-vel egyenlő szereplője a politikai mezőnek, hanem ellenzéki partner, amellyel a közös értékek és négy év közös kormányzás kapcsolják össze az MDF-et. A belső viták tehát szükségszerűen törnek majd ismét felszínre, hiszen nem lehet egyszerre elhatárolódni a két nagy párttól és a Fidesszel közös sajtótájékoztatón (Pokorni Zoltán, Font Sándor) firtatni a miniszterelnök felelősségét a grandiózus sikkasztási botrányban.
Az MDF elnökének nyilatkozata sokadik megnyilvánulása a kispárti frusztrációnak, amelyben pártja az SZDSZ-szel osztozik. – Ha egy ország elindul az erőltetett kétpártiság felé, annak hosszú távon kárát látja a nemzet – hangzik az intelem, ám Dávid Ibolya elfelejti, hogy a kétpólusú rendszer kontúrjai végső soron a választók döntései nyomán rajzolódtak ki, majd szilárdultak meg az előző nyolc-kilenc évben, ehhez a választási rendszer „nyomása” és a mai nagy pártok ravaszkodása (erőltetése) önmagában kevés lett volna. Nem vitás, a rendszerváltozás egykori vezető ereje nehezen dolgozza fel, hogy a jobboldali pólus nem köré szerveződik, mégsem kellene kilépnie az ellenzéki politizálás hagyományos keretei közül, kritikus időben mentőövet nyújtva ezzel egy válság felé sodródó kormánykoalíciónak.
Amikor Dávid Ibolya azt hangsúlyozza, hogy az MDF-nek 14 év alatt semmi köze nem volt egyetlen korrupciós ügyhöz sem, akkor egyrészt túloz, másrészt azt sugallja, a többieknek meg nagyon is van. A kispártiság szükségéből erényt kovácsolni igyekvő politikus asszony tehát nem kevesebbet állít, mint hogy az MDF az egyetlen tiszta erő. Azt a látszatot kelti, mintha nyolcévi kormányzati pozíció nem érintette volna meg a pártot, semmi köze nem lenne az eufemizmusként eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett folyamathoz. Teszi ezt akkor, amikor a nagyobbik ellenzéki párt – nem mindig a legprofeszszionálisabb módon – igyekszik kihasználni azt a páratlan lehetőséget, amely a brókerbotránnyal az ölébe hullott. Az MDF elnöke azonban megpróbál egyenlőségjelet tenni a két nagy párt közé, amivel nyilvánvalóan kioltja az ellenzéki kritika élét, s azt sejteti, hogy az MSZP- és a Fidesz-klientúra összejátszása akár meg is akadályozhatja a botrány feltárását.
Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést, hogy akkor itt és most ki kivel játszik össze. Tényleg a szocialisták és az egykori fiatal demokraták kéz kezet mos típusú alkuja jellemezné a magyar politikát, ezért kerülik el a felelősségre vonást? Biztos, hogy szerencsés és ízléses egy ilyen kérdésfelvetés az MDF elnökének részéről? 1990-ben ugyan ki kivel alkudhatott meg, amikor elmaradt a felelősségre vonás? Aztán 1994-ben ki kivel játszott össze, amikor az akkor is korrupcióellenes retorikával kampányoló baloldal kormányra kerülve elfelejtette, hogy mivel vádolta elődjét (akkor nem jött Keller)? Mi köze van mindennek azokhoz az ügyletekhez, amelyek főszereplői között rendre MDF-es és MSZP-s kötődésű személyek jelennek meg, s amelyeket lapunk olvasói jól ismerhetnek (Szegfűk, tulipánok, mákvirágok, MN, 2003. május 31.). De hagyjuk a múltat: a legutóbbi kormányváltás óta a parlamentben az MDF számtalan esetben szavazott együtt az MSZP-vel – a Fidesz ellenében. Emögött vajon miféle alkut, összejátszást kell keresnünk? Ki kivel kötött paktumot mondjuk a köztelevízió kuratóriumi elnökségének megválasztásakor vagy a státustörvény magyartalanításakor a Máérten?
És vajon milyen következtetések levonására alkalmas az zavarba ejtő, az udvariassági formulákon jócskán túllépő levél, amelyben Medgyessy Péter köszöntötte 75. születésnapja alkalmából Boross Pétert? (A Borosst a minden ifjú vagy gyakorló [?] politikus számára példaként állító, a mérsékelt konzervatív politizálás letéteményeseként piedesztálra emelő levél egyébként a teljes eszmei zűrzavar és a rövid távú elvtelen taktikai haszonlesés szomorú dokumentuma, amely a Borosst máig fasisztoid puccsistának, a demokrácia ellenségének tartó balliberálisok dühét is kiváltotta.) Kinek az érdekét szolgálja, hogy a Dávid-, Boross-féle MDF-retorika a kormánypropaganda hívó szavait erősíti fel (megbékélés, árokbetemetés), amikor a koalíció tettei szöges ellentétben állnak e szavakkal?
És még valami – ahogy Horn Gyula mondaná. Csáky András, az MDF választmányi elnöke múlt szombaton a brókerbotrány kapcsán így fogalmazott: „Ideje, hogy ez a kérdés a politikai mindennapok helyett a bűnüldöző szervek munkájában kapjon nagyobb hangsúlyt.” Vajon kinek az érdekét szolgálná a legfelső politikai köröket is elérő, fejlett demokráciában tipikus kormánybuktató botrány javasolt depolitizálása? Valóban vonuljon vissza a politika, amikor a kormány a következmények elől menekülve példátlan támadást intéz a jogállam független intézményei ellen?
Arra viszonylag könnyű válaszolni, hogy mindez kinek az érdeke. De mi az üzlet ebben egy ellenzéki pártnak?