„Mi itt vagyunk…”

Székelykevét túlzás nélkül nevezhetjük – a Székelyföld mintájára – a dél-bánáti székely közösség belső anyaországának. A két és fél ezres lélekszámú falu lakosságának több mint nyolcvan százaléka magyar. Székelykeve a Kárpát-medence legdélebbi magyar többségű települése. Végvár – és esze ágában sincs, hogy feladja magát.

Kezdetben – a többi al-dunai székely faluhoz hasonlóan – Székelykeve sem ígért sikertörténetet a Bukovinából odatelepített közösség számára. A székely telepesek 1883-ban nem oda érkeztek meg, ahol most találhatjuk a falut, hanem a Duna árterületén fekvő Gyurgyevóra. A Székelykeve őseként számon tartott települést – amely a terület egykori birtokosa, Gyurgyevics ezredes után kapta a nevét – 1868-ban alapította meg a bánsági német ezred avégett, hogy az oda költöztetett bolgár és német telepesek gátakat építsenek a Duna mentén, majd kiszárítsák és termőfölddé alakítsák a réteket. A bukovinai öt faluból – Andrásfalváról, Fogadjistenből, Hadikfalváról, Istensegítsről és Józseffalváról – idetelepített székelyeknek is ez lett volna a feladatuk, azonban a folyam itt is erősebbnek bizonyult az embernél. Gyurgyevó lakóinak folyamatos árvízveszéllyel kellett számolniuk, és a földművelésre alkalmatlan területen a mocsárvidékekre jellemző betegségek is tizedelték a földbe vájt kunyhókban meghúzódó székelyeket, akik közül – látván, hogy az ígért Kánaán helyett még a korábbinál is nagyobb nyomorúságba érkeztek – jó néhányan inkább visszatértek Bukovinába. Mi sem példázza jobban az „új honfoglalókként” ünnepelt telepesek keserves életkörülményeit, mint Barabás Márk gyurgyevói esküdt 1883-ban írott levele, amelyben Gromon Dezsőnél, a hazatelepítést levezénylő kormánybiztosnál imigyen könyörög sorsuk megjobbításáért: „Mi szegény Fogagyisteni Népség Esedezünk és kérjük Igen Szépenn a kormány Biztos urat mint biztos Pártfogonkat hogy legyen szíves ő Nagysága Minket Másik hejre telepítteni innen. (…) Mihelyt egy kevesset esik azonnal tele van a kunyhonkis vízzel, elrodhadot mondani mindenünk, kiveszet a veteményünk a víz mijatt, aztmondhassuk hogyha a korman Biztos Úr ő nagysága nemkönyörül mi rajtunk akor Még a Szívünkis el hervad mi bennünk mielőtt itt meg Megörökösödnénk.”

Végül Gyurgyevó lakóinak kérése meghallgatásra talált – a falut 1887-ben átköltöztették a jelenlegi Székelykeve területére, amely korábban nem volt egyéb, csupán egy lakatlan domb a kevepallósi és a kevevárai határ löszteraszán. Épp jókor történt az intézkedés, ugyanis egy évvel később a Duna áttörte a gátakat, és nem csupán az egykori Gyurgyevó területét, de a székelykevei határt, valamint Sándoregyháza nagy részét is elöntötte.
És a Kevevárától alig hat kilométernyire fekvő domb lakói elkezdték építeni jövendőjüket a régi-új hazában. Székelykevén 1889-ben kezdte meg működését az első iskola, és 1892-re a falu katolikus temploma is felépült. Persze a huszadik század viharai a környékbeliek által csak „Székely” néven emlegetett települést sem kímélték meg. Alighogy valamelyest megvetették a lábukat új lakóhelyükön, jött az első világháború, majd Trianon. A második világháború végén a székelykevei bolgárokat és magyarokat a helyi szerb patikus, Pavlovics Vukasin közbenjárására megkímélte a partizánok vérbosszúja – azonban a falu összes németjét elhurcolták. S bár a titói Jugoszláviát a viszonylagos jólét jellemezte, már a hatvanas években megkezdődött a székelykeveiek tömeges elvándorlása, amely az elmúlt másfél évtized során még inkább felgyorsult.
A kilencvenes években tömegével hagyták el a falut a katonaköteles korú férfiak s családjaik. A titói Jugoszlávia széthullásával járó háborús évtized egyetlen székelykevei életet sem követelt, és ez sokak szerint a helybéliek mély istenhitének köszönhető. S valóban, néhány székelykevei megmenekülése nem nélkülözte a csodaszámba menő, de legalábbis regénybe illő elemeket. Arra is volt példa, hogy az egyik székelykevei kiskatonához, aki a front horvát oldalán harcolt, odalépett a felettese, és azt mondta neki: „Ez nem a te háborúd – ha gondolod, holnap kapsz civil ruhát, érvényes útlevelet, száz német márkát, és irány a magyar határ…” A fiatalember azóta Svédországban találta meg a boldogulását, és augusztusban esküdött meg Székelykevén egy helybéli székely leánnyal. A házasságkötés után együtt tértek vissza a skandináv országba, hogy ott építsék tovább közös életüket.

Manapság – ha emigrációban született gyermekeiket is ide számítjuk – Ausztráliában több székelykevei él, mint Székelykevén. Azonban az idegenbe szakadtak többsége nagyon is ragaszkodik gyökereihez – mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a melbourne-i kolónia futballcsapatát Kék Duna FC-nek nevezik, akárcsak a székelykevei labdarúgók együttesét. A kivándorlás mellett az országon belüli migráció is erősen apasztja az egykoron ötezer lelkes, ma már csak kétezer-ötszáz lakost számláló falu népességét. Az újvidéki magyar nyelvű írott és elektronikus sajtó munkatársai között is szép számmal találunk székelykeveieket, és a helyi értelmiség tagjai közül többen az anyaországban folytatták pályájukat, mint a nemzetközi hírű festőművész, Péter László vagy a Sinkó-díjas költő, P. Nagy István. S bár Székelykeve lakói igen találékonyak – van itt negyven munkást foglalkoztató, modern gépparkkal működő húsüzem, valamint két csigafarm is –, a környékbeli gyáripar elsorvadása szintén sokakat késztetett arra, hogy az ország távolabbi vidékein keressenek könnyebb megélhetést. Még Montenegróban, a Kotori-öbölben is akad székelykevei ember… Azonban az elvándorlásért nem csupán az elmúlt időszak viszontagságait és a munkalehetőségek csekély voltát okolhatjuk.
„Ha a lányok hírét veszik, hogy vendég legény érkezett a faluba, úgy vannak vele, mint legyek a lekvárral” – panaszolja alig leplezett felháborodással a sándoregyházai születésű Fiser János esperes, aki tizennegyedik éve szolgál a legdélebbi magyar településen. A szép székelykevei lányok közül sokan máshová mennek férjhez, és – nyilván emiatt is – a faluban elképesztően magas az agglegények száma. Tavalyelőtt kevesebb házasságot kötöttek a faluban, mint 1917-ben, amikor minden valamirevaló férfi a fronton harcolt. Székelykevén százötvenhét olyan harmincévesnél idősebb férfiú lakik, aki még nőtlen. Mint a lelkipásztor mondja: amennyiben ez a százötvenhét ember megnősült volna, s ha csak egy-egy gyermeket vállal is, ma annyi diákja lenne az általános iskolának, mint húsz évvel ezelőtt. Tavaly már ötven temetésre mindössze tizenöt keresztelő jutott a faluban. Divattá lett az egykézés, dacára annak, hogy amikor Fiser atya a székelykevei plébániára került, szép számmal akadtak ötgyermekes családok, míg most, másfél évtized elteltével kivételnek számít, ha valahol harmadik gyermek is születik. Ráadásul a faluban a fiatalkorúak körében igen elterjedt az alkoholfogyasztás, és a kábítószer sem ismeretlen.
Mindazonáltal Fiser János úgy véli, hogy a székelykevei lakosság fogyatkozása előbb-utóbb alábbhagy. Mint mondja, a falu a múlt század közepére a bukovinai őshazához hasonlóan túlnépesedett, és nem tudta eltartani lakóit – éppen emiatt kezdődött meg az elvándorlás. Az esperes abban bizakodik: „hamarosan elérkezik az a demográfiai mélypont, ahonnan már csak felfelé vezet út”. E tekintetben mindenképpen biztató jelként értékelhetjük, hogy a faluban az elszerbesedés fogalma teljességgel ismeretlen.
Székelykevén az asszimiláció éppen ellenkező irányban hat, mint a Dél-Bánság többi magyarlakta településén. A falu bolgár lakói mindannyian kiválóan beszélik – a Bukovinából érkezettekhez hasonlóan csíki tájszólásban – a magyar nyelvet. Aki beszédbe elegyedik a helybéliekkel, minduntalan olyan székelykeveiekkel ismerkedhet meg, akik hamisítatlan bolgár családnevet viselnek színmagyar keresztnevük mellett. A Mlekovok, Damjanovok, Gancsovok és Decsovok sarjai rendre a Ferenc, a Katalin vagy éppen a József nevet kapják a keresztségben – és akik Ivanként szerepelnek a személyi igazolványukban, azok is Jánosok a mindennapi beszélgetések során. Ebből is kitűnik: igaza volt Reményik Sándornak, amikor híres versében arról szólt, hogy az iskola és a templom a határon túli magyar közösségek megmaradásának záloga. Ugyanis Székelykevén kizárólag magyar nyelven folyik általános iskolai oktatás – a kilencvenes években ide menekült boszniai és horvátországi szerbek gyermekei anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, és időközben a szüleik is elsajátították nyelvünket. Mindezek ismeretében aligha meglepő, hogy a dél-bánsági székelység körében nagy népszerűségnek örvendő Dunakavicsok együttes énekesét Mihajlovics Zorannak hívják. A második világháborút követően Székelykevére érkezett szerb család szülötte olyan tökéllyel énekli a magyar nótákat és slágereket, hogy akár Csíkszeredában is megállná a helyét.
Székelykevén igen széles kínálatból válogathat az a fiatal, aki szervezett kereteken belül szeretné kibontakoztatni tehetségét. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, valamint a Szalmaszál Egyesület mellett az egyháznak is megvan a maga hagyományápoló csoportja, és Tinet Ifjúsági Klub néven is létezik fiatalokat tömörítő kulturális szervezet. A sokféleség ezúttal nem szül ellentéteket – Székelykeve hagyományőrző csoportjai rendszerint közösen lépnek fel a kulturális rendezvényeken. A faluban asszonykórus is működik, amelynek vezetőjét a legkisebbektől az idősekig mindenki „óvó néniként” emlegeti. Kozsán Ilona valóságos intézménynek számít a településen, pedig nem székelykevei születésű. Szegeden látta meg a napvilágot, és csecsemőként került vissza a családjával Verbászra. Mint mondja, a dél-bácskai városban töltött gyermekkornak is nagy szerepe lehet abban, hogy ily erősen él benne a magyar öntudat. A bevonuló partizánok ugyanis a város összes németjét elűzték vagy kivégezték, és a helybéli magyarokat sem kímélték. Az óvó néni anyai nagyapját agyonverték a „felszabadítók” – ő a központi temetőben megásott tömegsírban nyugszik –, míg vízbe fojtott apai nagyapjának nyughelye máig ismeretlen.

Az óvónőképző elvégzése után Kozsán Ilonát úgy helyezték Székelykevére, hogy azelőtt nem is tudott a falu létezéséről. Azzal a szándékkal vállalta el az állást, hogy amint lehet, visszatér a Bácskába, végül mégis úgy döntött: marad. Négy évvel később székelykevei legényhez ment férjhez, és ma már maga is székelynek vallja magát. Bár Ilona nyomdász férjének Újvidéken is kínáltak állást, a házaspárnak eszébe sem jutott, hogy elköltözzön a faluból – azt akarták, hogy utódaik tiszta magyar közösségben nevelkedjenek, ezért maradtak az Al-Dunánál.
Kozsán Ilona nem csupán kiváló óvodapedagógusként és hittantanárként, hanem a székelykevei néptánccsoport és az asszonykórus vezetőjeként is beírta a nevét a dél-bánsági magyar művelődés történetébe. Érdemeinek elismeréseként néhány napja vehette át az Aracs Egyesület érmét, amellyel a délvidéki magyar közösség megmaradásának legfőbb segítőit jutalmazzák.
A százhúsz éves Székelykeve a legmagyarabb sziget a Dél-Bánságban. A falu lakói jól tudják ezt, és nagyon is büszkék rá. Az ide érkező vendégnek pár mondat után a Bukovinából érkezett ősökről s a madéfalvi veszedelemről kezdenek beszélni. Kevesen vannak, akik ne tudnák megmondani, hogy déd- vagy ükatyáik az öt falu melyikéből érkeztek az Al-Duna partvidékére.
Dani Ernőt, a Tinet Ifjúsági Klub vezetőjét évek óta foglalkoztatta a gondolat, hogy a dél-bánsági székelyeknek valamilyen sportrendezvénnyel is meg kellene ünnepelniük őseik letelepítésének százhuszadik évfordulóját. Ám hogy ez miképpen történjék, arra csak akkor döbbent rá, amikor elolvasta az erdélyi Beder Tibor Gyalogosan Törökországban című kötetét. Dani Ernő arra jutott: ha gyalogszerrel nem is, de két keréken minden bizonynyal könnyen lebírható a Bukovina és Székelykeve közötti ezernégyszáz kilométeres távolság. Július 23-án tizenkét délvidéki biciklista – köztük egy mindössze tízesztendős székelykevei kisfiú – állt Madéfalván a képzeletbeli rajtvonalhoz, ahonnan elindulva Bukovinán, majd ismét Erdélyen, végül Dél-Magyarországon és a Délvidéken végigkerekezve jutottak vissza Székelykevére. És a kerékpártúra során az is megtörtént, amit még azok a dél-bánáti székelyek is elképzelhetetlennek tartottak, akik a csíksomlyói búcsúra utazván az őshazába is ellátogattak. Ugyanis Dani Ernőék rátaláltak Bukovina utolsó magyarjaira. Amint a kerékpártúra ötletgazdája elmondta, Istensegítsen alig két héttel odaérkezésük előtt hunyt el az utolsó székely, azonban Józseffalván egy közel százesztendős bácsival eleveníthették fel őseik közös múltját, Hadikfalván pedig egy nyolcvan-egynéhány éves asszonyra akadtak rá, aki arra a kérdésre, hogy kivel beszél mostanság magyarul, mindössze annyit felelt: „Magammal…”
Az őseik útját bejáró kerékpárosok – majdnem száz, a délvidéki finisben csatlakozó sporttárstól kísérve – augusztus tizedikén kerekeztek be Székelykevére a helyiek üdvrivalgása közepette. Tíz napra rá, a Szent István-napi búcsún ismét zsúfolásig teltek a székelykevei utcák. A falubeliek ittlétük kezdeteitől megünnepelték az első magyar szent napját. Ha másképpen nem engedte a hatalom, akkor úgy, hogy Szent István másnapján kiszekereztek az egykori Gyurgyevó szomszédságában fekvő Szakadóhoz, ahol annak idején áttörte a gátat a Duna. A Szakadó ugyanis az a gödör, amelyet a székelykeveiek ősei ástak ki a Duna-gát építésekor, s amelyet a töltésen áttörő Duna töltött meg vízzel egykoron. Azonban az imigyen létrejött tó mára teljesen elmocsarasodott, így a környék magyarjai manapság a Kevevára melletti bányatónál, a Sljunkarán ünnepelnek. Az idén sem történt ez másképp – volt, aki traktor húzta utánfutón zötykölődött el a tóig, és szép számmal akadtak olyanok is, akik svéd vagy éppen francia rendszámú autón érkeztek.
Néhány nappal később a három dél-bánsági székely faluban rendezték meg a bukovinai székelyek találkozóját – amelyből világtalálkozó lett. A Déva melletti Csernakeresztúrtól kezdve Bonyhádon és Sombereken át Melbourne-ig a világ minden tájáról érkeztek az Al-Duna partjára azok, akiknek ősei hajdan egy vidékről indultak el otthont keresni.
Tamási Áron Ábeljének híres mondatára – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – így visszhangzik a székelykevei templomkert kopjafái mellett álló emléktábla felirata: „Mi itt vagyunk, és itt maradunk honn.” S aki hallotta a székelykevei iskola előtt, amint a záróünnepségen több száz torokból harsan fel egyszerre a székely himnusz, annak aligha lehet kétsége afelől, hogy Isten segedelmével újabb százhúsz év elmúltával is lesz még székely ünnep az Al-Dunánál.
VÉGE