Pénzperpatvar

Az ELTE több mint 18 ezer nappali szakos diákjából mintegy ezer–ezerkétszáz bölcsész és volt bölcsész a beiratkozáskor szembesült azzal, hogy költségtérítést – hatvanöt és százezer forint közötti összeget – kell fizetnie egyik szakján. A diákok ezt sérelmesnek tartják, az egyetem viszont nem érti, miért nem tudják a hallgatók, amit tudniuk kellene. A bajok gyökere a hazai felsőoktatás képtelenségeiben keresendő.

Kezdjük egy konkrét példával. Ha valaki az idei tanévben harmadéves magyar szakon (ez államilag finanszírozott képzés), még nincs diplomája, és másodéves valamilyen más, tanári képesítést nem adó, mondjuk kommunikáció szakon, ahova ugyanúgy felvételizett, mint a főszakjára, ezért a másodikért az érvényben lévő rendeletek szerint költségtérítést kell fizetnie, mert az „párhuzamos képzésnek” minősül. Nem kell viszont fizetnie annak, aki ugyanezt a két szakot egyszerre kezdte el, mert 2002-től az egyetem szakpárként is meghirdette. Aligha érthető, hogy miért fizet az előbbi, amikor ő semmiképpen nem jelentkezhetett volna 2002 előtt erre a szakpárra, mert ilyen akkor nem létezett, és miért nem fizet a másik? A dolgot a 2001-ben megszűnt, volt B szakokból lett „társított” szakok rendszere teszi még bonyolultabbá.
Ma már sokan állítják, hogy az ELTE korábbi vezetői hibáztak, amikor egyszakossá tették a képzést, annak a hatásai máig érezhetők. Az előző kormány idején rendelet szólt arról, hogy ösztönözni kell a diákokat második szak felvételére. A képesítési követelményekben mégis megmaradt az egyszakosság lehetősége, a két tanári szakot viszont elfogadták államilag finanszírozott képzésnek, ha a hallgató első diplomáért tanul. Ez sem logikus, hiszen évek óta nyilvánvaló, hogy túlságosan sok tanárt képeznek, és közülük éppen a legjobbak nem mennek el tanítani.
Más: az ELTE nyolckarú egyetem lett, a bölcsészkarról bizonyos szakok, köztük a politikaelmélet és a kulturális antropológia átkerült a társadalomtudományi karra. Politikaelmélet szakra a rektor tájékoztatása szerint a bölcsészkar – B szakként, belső felvételivel – a korábbi években jóval több diákot (kétszázat) vett fel, mint amennyit a keretszám előírt (az negyven volt az államilag finanszírozott képzésben) – amiről persze nem a diákok tehetnek. Az új társadalomtudományi kar ezt nem tudja finanszírozni, kari tanácsa szeptember elején ezért úgy döntött, hogy költségtérítést kér a hallgatóktól.
A bölcsészkaron rengeteg szakpárosítás lehetséges, de ezek finanszírozása az érvényben lévő rendeletek szerint ellentmondásos. A képesítési követelményeket meghatározó 2001-es kormányrendelet több egyetemi vezető véleménye szerint nincs összhangban a finanszírozásról szóló 2000. évi rendelettel, illetve azzal, amelyik a hallgatók által fizetendő díjakról és térítésekről, illetve a nekik nyújtható támogatásokról szól. A dékáni kollégium többször kérte a minisztériumot, hogy módosítsák a képesítési követelményeket, de ez máig nem sikerült – tudtuk meg Manherz Károlytól, a bölcsészkar dékánjától.
Bizonyos kis szakok, köztük a szomszédos országok nyelveiből – bolgárból, csehből, szlovákból – képzést nyújtók vagy diplomáciai, tudományos szempontból fontos más szakok rég megszűntek volna, ha az ELTE el nem határozza, hogy nem kér költségtérítést értük, noha a rendelet szerint a diákoknak fizetniük kellene, ha ezeket veszik fel.
Az érintett bölcsészek azt mondják: a tanulmányi osztályon a korábbi években úgy tájékoztatták őket – szóban –, hogy amíg a két szakot együtt végzik, nem kell fizetniük, a költségtérítés csak akkor kezdődik majd, ha a korábban elkezdett főszakon diplomát szereznek. Ezért érte őket meglepetés. (Az egyetemen most összegyűjtik, ki írt alá szerződést arról, hogy költségtérítéses helyre vették fel, és ezt faliújságokon közhírré teszik.)
„Az egyetem eddig hozott áldozatokat, most már nem tud. Kétmilliárd forintot meghaladó összeg hiányzik a költségvetésünkből, és ez nem likviditási probléma” – nyilatkozta lapunknak Klinghammer István, az egyetem rektora. Ennek a mínusznak a jelentős része abból adódik, hogy az állam 1995 óta nem rendezte azt a számlát, amely az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásából származott. 2003 tavaszán nem kapta meg az ELTE azt a 600–800 milliót sem, amelyet programfinanszírozásra fordíthatnának, és a nyáron még 362 millió forintot vontak el tőle. Az ország egyik legnagyobb egyeteme visszaadta a jogosan kért egyházi ingatlanokat, átköltöztette a bölcsészkart a Trefort-kertbe, az ottani épületeket fel kellett újítani, ötszázmillió forinttal járult hozzá a lágymányosi új egyetemi tömb felépítéséhez, átalakította belső szervezetét, bevezette a kreditrendszert, új számítógépes rendszert állított be és így tovább. Az egyetem helyzetére jellemző, hogy a bölcsészkaron a tanárok bérezésére fordítandó összeg több, mint a kar teljes évi költségvetése! Hogy vannak olyan munkatársak, akiket el kellene bocsátani, mert alig lehet látni őket az egyetemen? Mindenki közalkalmazott, és nekik végkielégítés jár.
Minderről nem a diákok tehetnek – mondják ők, akik tanulni akarnak, és szeretnék végre tisztán látni, hogy mire számíthatnak.
Az Oktatási Minisztérium felsőoktatási főosztályának vezetője, Rádli Katalin kérdéseinkre elmondta: „Nem lehet megtenni, hogy az egyetem olyasmit akarjon elfogadtatni a diákkal, amiről a felvételkor nem volt módja dönteni. Ha valaki egy vagy több évet elvégzett államilag finanszírozott szakon, nem lehet költségtérítésre kényszeríteni. A hallgató megszerzett joga visszamenőleges hatállyal nem módosítható, ha erről az intézmény korábban nem rendelkezett.”
Ha viszont a diák tisztában volt vele, hogy költségtérítéses szakra jelentkezett, márpedig ez a felsőoktatási felvételi tájékoztatóban benne van, akkor számolnia kellett azzal, hogy fizetnie kell. De a gyakorlatban ez sem ilyen egyszerű.
A hallgatók képviselői május óta tudják, hogy drámai helyzetbe került az ELTE, és rákényszerül, hogy a rendeletet betű szerint értelmezve beszedje, amit eddig nem szedett be – mondja a rektor –, tájékoztatni kellett volna erről a társaikat az egyetemi lapokban, plakátokon, minden lehetséges módon. A diákok viszont a beiratkozás kezdete óta szinte naponta mást hallottak, és máig nem kaptak írásos információt az egyetemtől arról, mennyit kell fizetniük.
Klinghammer István úgy látja, hogy az egyetem is felelős – legalábbis kis részben – a kialakult helyzetért, de hangsúlyozza: azon dolgoznak, hogy könnyítsenek a diákok anyagi terhein. Manherz Károlytól megtudtuk, hogy az ELTE és a bölcsészkar vezetői többször egyeztettek az ügyben, és úgy döntöttek, hogy a párhuzamos képzés kompenzációjának eddigi egyetemi gyakorlatához hasonlóan visszatérítik a „párhuzamos képzésben” részt vevő (főszak mellett nem tanári szakon tanuló) hallgatók fizetési kötelezettségeinek egy részét. Ennek a fedezetét az erre vonatkozó kormányrendelet alapján készült egyetemi térítési és juttatási szabályzat 23. paragrafusának 4/d pontja szerint megállapított keret adja. Ez a keret 2004 februárjában is meglesz – mondja a dékán.
A társadalomtudományi kar érintett hallgatóinak egy része idejében befizette a költségtérítés felét (szeptember 15-re a politikaelmélet szakosoknak a kétharmada iratkozott be). Aki ezt az összeget nem tudta előteremteni, itt is fizethetett húsz százalékot, de írásban kellett kérnie a kar dékánjától a fizetés elhalasztását vagy mérséklését. Azok, akik nem iratkoztak be (a határidő már lejárt), ezen a héten még kérvényt adhatnak be a dékánnak, hogy a jövő hét elején pótolhassák a mulasztást.
A kedélyek remélhetőleg megnyugszanak, de mindaz, ami az ELTE-n történt, tünetértékű. Jelzi a felsőoktatás súlyos bajait és azt, hogy eddig minden kormány csak a tüneteket próbálta enyhíteni, a finanszírozást egyik sem tudta megoldani. Azzal pedig, hogy 1997-ben bevezették a költségtérítéses képzést, kiszabadították a szellemet a palackból.
Az Oktatási Minisztérium Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez című program keretében összeállított legújabb vitaanyaga, amelynek a felsőoktatási törvény módosítását kellene előkészítenie, olykor egymásnak is ellentmondó ötleteket vonultat fel. Az egyik részben azt olvassuk: „Az elvileg ingyenes képzés mellett a költségtérítéses hallgatók folyamatosan növekvő aránya konzerválja a torz képzési struktúrát és az intézmények közötti különbségeket, ezzel pazarolja a közpénzeket.” Az alulfinanszírozottság megszüntetését azonban csak valamiféle nehezen érthető tandíjkonstrukcióban képzelik el az összeállítók.
Az ELTE egyetemi tanácsa többször foglalkozott ezzel a dolgozattal, és véleményét, valamint javaslatait megküldte az oktatási miniszternek ezzel a zárszóval: „A felsőoktatási törvény tervezett változtatásának a feladata a különböző modellek közötti verseny lehetővé tétele lenne, nem pedig a verseny eredményének kihirdetése.”