Prága tűsarok (és tankok) nélkül

Fülledt, tikkasztóan meleg augusztusi napon történt: édesanyámmal elmentünk Budapest egyik külső kerületébe, hogy meglátogassuk unokabátyámat, keresztszüleim nagyobbik fiát. A laktanyaépületben kiskatonák jöttek-mentek, akik túl voltak az eskütételen, és már fogadhattak látogatókat. A felnőttek aggódó tekintetére, az elfojtott suttogásokra ma is emlékszem, s a mondatfoszlányokra: őt talán nem viszik, nem olyan alakulatnál szolgál… Majd augusztus 20-a után egy-két nappal hallottuk: a Varsói Szerződés tagállamainak egyikeként, a Szovjetunió oldalán Magyarország is bevonult Csehszlovákiába. A régió sok ezer kiskatonája tankokkal indult „rendet tenni” a reformokat követelő „baráti országba.” A döbbenet, ami a körülöttem élők arcán akkor látszott, s egyúttal a megkönnyebbülés, hogy a fiú rokon ebből kimaradt, kitörölhetetlenül megmaradt bennem.

Prágába jóval a harmincöt évvel ezelőtt történtek után jutottam el először. Hátizsákos diáklányként a látnivalók vonzottak, a vár, a Moldva-part, az óváros, s persze a filmből, irodalomból megismert cseh emberek. Atrocitások nem értek, bár volt, aki megemlítette a ’68-as eseményeket. Ami a nyaralásból megmaradt: a csehek közvetlensége, a prágai száguldozó piros villamos, a sok útlezárás, az, hogy a Staré Mesto több pontján javában folyt a rekonstrukció. Ízlett a knédli, a cseh sör, és jól jött a vacsorához a Vencel tér kis üzletében árult pikáns fűszerezésű uborka.
A rendszerváltás óta mind több elragadtatott véleményt hallottam Bohemia fővárosáról. A távolság nem számottevő, hét óra az Eurocityvel. Rosszkor nem érkezhetek, itt is mindig akad, ami kitöltse a szabadidőt. Tehát Prága – immáron szabad, demokratikus légkörben, a XXI. század elején.

A Moldva partjára települt metropolis az áttekinthető nagyvárosok közé tartozik. Lakóinak száma valamivel több mint 1,1 millió, vagyis Csehországnak csak egytizede él benne; az arány nem rossz. Egy levegősebb nagyváros, amelyben eloszlik a zsúfoltság, igaz, hogy ilyentájt errefelé is nagy a tömeg. Nyugat-európai fővárosokban, mediterrán nyaralóhelyeken tapasztalni csak olyan turistaáradatot, amilyet július–augusztus táján Prágában. Nálunk talán a Váci utcában hömpölyög úgy az idegen, mint ahogyan itt széltében-hosszában a belső városrészek szinte minden utcáján, terecskéjén. A világ minden nációja, öt kontinens majdnem minden nemzete itt ad egymásnak randevút; épp csak az Antarktiszról nem vetődnek ide a pingvinek. A szállodások nem panaszkodnak, pedig kínálatuk minden kategóriában bőséges; az olcsóbb szálláshelyeket előre tanácsos lefoglalni.

Amit néhány perccel megérkezésem után konstatáltam: Prágában több a vendég, mint Budapesten. Vajon miért?

Prága egyes részeit már a IX. században szlávok lakták; az elbűvölő óvárost 1230-ban emelték városi rangra; labirintusnak beillő utcaszerkezete a XIV. században alakult ki, s az akkor épült házak körül több ma is áll. Lépten-nyomon román, gótikus és reneszánsz épületek, középkori kereskedőházak vonják magukra a figyelmet. A műemléknegyed szemkápráztató homlokzati falfestményekkel, szobrokkal gazdagon díszített, színes falú „meseházaival” érthetően vonzza a turistákat. Nem különben ámulatba ejt a Kisoldali („budai hegyes-dombos”) városrész gazdag polgárházaival, nemesi palotáival, a Szent Miklós-templom monumentális barokk szépségeivel. Azután ott van még a vár megannyi látnivalóival, köztük az Arany utcácskával, a gótikus, évszázadokon át épült; a város fölé magasodó Szent Vitus-katedrálissal, benne Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, IV. Károly, Pogyebrád György és II. Rudolf nyughelyével. Aki Prágában jár, minimum egyszer átsétál a hatszáz éves Károly hídon; esetleg a nációk képviselői közt tülekedve, a szobrokat csodálva eszébe jutnak bizonyos kivégzések: a husziták fejét tíz (!) éven át tették itt ki közszemlére az 1620-as években. Ma másként szórakozik a nép: muzsikál a Bridge Band, szól a verkli, és a szuvenírárusoktól, arcképfestőktől csak araszolva haladni előre.

Prága gyönyörű – és nagyon szerencsés város. Fényes múltjából rengeteget megőrzött, műemlékvédelemből pedig komolyan feladja a leckét. Tény, hogy a történelem viharaiból előnyösebben került ki, mint Buda és Pest. Ugyan itt is szép számmal megfordultak elnyomó hatalmak (a Habsburgok ötszáz éven át uralkodtak), nem dúlt viszont a tatár és a török, a várost nem lőtték ripityomra a császáriak, a nácik és a Berlin felé tartó szovjet hadsereg.
Aki erre jár, elismeréssel nyugtázhatja: folyamatos a tervszerű gondoskodás, nem csak távolról nézve kelti a város a rendezettség érzetét. A kevésbé frekventált helyeken is mindenfelé építkezések, állagmegóvások, renoválások eredményén látszik a városszépítő igyekezet. Ennek a történelmi időutazásra inspiráló, jó közérzetet keltő helynek gazdája van, büszke és szemmel láthatóan pénzével jól sáfárkodó tulajdonosa. Amikor nálunk az Andrássy úton tatarozták a házakat, megesett, hogy egy belső udvari falfestményt pénzhiányra hivatkozva nem újítottak fel, hanem egyszerűen lemázoltak. A prágaiak nem tesznek ilyet: tisztában vannak vele, mitől ér sokat a városuk.
Prágának elég jó a levegője, és ezen nincs mit csodálkozni. A belvárosból sok helyről kitiltották az autókat, a buszok a külvárosban járnak. A felszínen megbízhatóak, népszerűek a villamosok. Sűrűn futnak a földalatti-szerelvények mindhárom vonalon; koncert, színház után pedig nem muszáj sprintelni, mert csak éjfélkor indul az utolsó metró. A tömegközlekedés olcsóbb a miénknél. Praktikus és az utazókkal szemben tisztességes a távolság, illetve időtartam alapján bevezetett tarifarendszer. Városszerte akadálytalan, szinte dugók nélküli a járműforgalom. A jelzőlámpák beállításában a rejtély nyitja: a zebráknál a gyalogosoknak egy fürge átkelésre engednek időt, ezáltal csak másodpercekre állnak le a kocsik.

Nem kevés a zöld terület, igazán szellős ez a város. Feltűnő a tisztaság: nem kell csikkek közt gázolni és a lábunk alá se kell minduntalan nézni, mert nem éktelenkedik kutyagumi a járdák mentén… A kockaköves utak egyenetlensége késztet csak nagyobb figyelemre. Sétáim alatt erre az egy feladványra nem leltem megoldást, ma sem tudom, hogy a prágai nők miként közlekednek tűsarkú cipőben a macskaköveken, a színházakkal, szórakozóhelyekkel, üzletekkel teli városmagban. Több nap leforgása alatt egyetlen hölgyet láttam körömcipőben – egy elegáns autóból szállt ki és suhant be valahová shoppingolni a Vencel-téren.

Apropó, üzletek. Egy színielőadás után hazafelé tartva meglepve
tapasztaltam: a centrumban tízig nyitva állnak a különféle boltok: lehet könyvet, ékszert, ruhaneműt vásárolni. Későn zárnak a nem 24 óráig nyitva tartó élelmiszerboltok is. Az enni-innivalók ára alacsonyabb, mint nálunk: tény, hogy a napi szükségletre való élelmiszerek – köztük az ízletes cseh péksütemények – kevesebbe kerülnek.

A vendéglátás színvonala változó; aki a jó cseh sörökhöz szeretne enni valamit, a legendás hírű kocsmák valamelyikébe menjen. Egyszerűbb ételeket ott is felszolgálnak: marha- vagy sertéssültet knédlivel, párolt káposztával, amely után döntheti magába a megfáradt, kimelegedett utas a nemritkán helyben főzött sörspecialitást. A gasztronómiaiak mellett egyéb élvezeteknek is hódolhatunk. A cseh fővárosban egész évben sorjáznak a kulturális események, rangos fesztiválok. Európa egyik kulturális központjában a Lear király megy, a várban és két teátrumban is játsszák a Don Giovannit (az egyik egy fergeteges marionett-előadás); Wolfgang Amadeus operája állandó helyi látványosság, igen büszkék rá a prágaiak az itt rendezett ősbemutató miatt (az operajegy ára: 1600–16 000 forint – borsos, a külföldieknek kalkulálva). „Tapintható” a Mozart-kultusz, miközben plakátok hirdetik a Verdi-fesztivált, néhány hete a Letná parkban dübörgött a Rolling Stones rock and roll cirkusza, az ősz elejére várják Andrea Bocellit, valami mindig történik… Például a Prágai Nemzeti Múzeumban a betévedőt egy tacepao fogadja, amelyen a helyi szakszervezet bejelenti, hogy sztrájkkészültségben vannak, egyben a látogatók megértését kérik. Az intézmény munkatársai kapják jelenleg a legalacsonyabb fizetést a közalkalmazotti szférában. Lemaradásuk az átlaghoz viszonyítva legalább hatvanszázalékos – hozza tudtunkra a falragasz. Nos, igen, a gondok ismétlődnek az eltérő szélességi és hosszúsági körökön. Mellesle, az EU-jelöltek közül Csehország a második a foglalkoztatottsági mutatókat illetően. Ciprus előzi meg, Szlovénia követi. Talán ezzel függ össze, hogy Prágában kevesebb hajléktalant látni. A Moldva-parti ékszerdoboz ma már nem kizárólag a cseheké. Többezres létszámú amerikai és nyugat-európai kolónia települt ide. Kényelmükre sorra nyílnak a pubok, gyorsétkezdék – szerencsére az „importált” létesítmények sem tudnak rontani a hely eredetiségén, egyelőre túlerőben van a „couleur locale”. Ám itt is növekedőben a vásári hangulat. Bár évtizedekig nem olvasták Franz Kafkát, most pólókon árulják nagy szülöttük arcmását. Ahol turisták milliói forognak, óhatatlanul elburjánzik a kereskedőszellem. Ám Prágát így is látni kell. Lélegző díszleteiben fel-felsejlik a mindörökké ifjú bölcsészhallgató, Jan Palách alakja, a komponista Dvorák, Hasek az ő Svejkjével, a filmes Jiri Menzel és Ivan Passer (szigorúan intim megvilágításában), és a kocsmakultúrában való merüléskor, egy ismeretlen grimaszában tán felfedezzük Bohumil Hrabal mosolyát.