Prolivircsaft

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A jó nevű cukrászdába belépett egy férfi, fagylaltot kért, kétgombócost: málnát, csokoládét. Próbáltam elképzelni, mit kér, ha nem atlétatrikó van rajta, de fantáziám, amely máskor csapong, ezúttal leragadt, mint Kárpáthy Abellinó kocsija az alföldi sárban, s szememet is fogva tartotta a látvány: megbabonázva néztem, hogy az atlétatrikó a karján és vállán kívül az ember hasát is látni engedte. Típushas volt, olyan negyvenesé, aki vasárnap délután nem sajnál magától semmit, kivéve egy rendes inget, a borotválkozást meg a tapintatot. Bár az utóbbit tán nem helyes firtatni, látható volt, hogy a vendégeket a kétgombócos fickó öltözéke cseppet sem zavarja. Döfködték villáikat a süteménybe, diskuráltak, nézték az utcán sétálókat a kirakatüvegen át; atlétában jött be a pasas? Ugyan már, láttak ők ennél sokkal különbet.
Hangos figurákat, akik félmeztelenül zökkennek le az ülésre a vonaton, és a műbőr fénylik az izzadságtól, mikor leszállnak; operatőröket, akik papucsban és rövidnadrágban érkeznek a miniszteri sajtótájékoztatóra; a miniszterelnök feleségéről meg azt olvasták, hogy rágyújtott az asztalnál a Nobel-díjasok díszvacsoráján. Barátaim, mai témánk a prolivircsaft, amely úgy áthatja Magyarország mindennapjait, hogy a messziről érkezőnek is feltűnik, ha van némi ízlése. Az pedig van, mert a Lajtától nyugatra a társadalom nemcsak tanítja: neveli is a jövő nemzedéket. Századok alatt kialakult normák szerint élik mindennapjaikat, és ezek a normák, mint a közlekedési szabályok, megóvják őket az együttélés karamboljaitól.
Magyarországon nem így van.
Nálunk negyvenöt után előbb gúnyolni kezdték, majd érvénytelenítették a társadalmi élet konvencióit, mondván, a proletárdiktatúra túllép minden korábbi szabályon, s hogy félreértés ne legyen, ezt dalba is foglalták. A Köztársasági induló, amellyel a Himnuszt akarták leváltani, azt harsogta a néprádiókból, hogy „a múltba néző csupa sebet lát”, s ez nem a Vándor-kórus hangja volt, hanem a ránk küldött bolsevikoké. Össztűz zúdult mindenre, ami a régi világból való, s az eredmény nem is késett: a nyakkendőt felváltotta a kigombolt ing, a pörköltnek a dolgozók az étkezdében kanállal láttak neki, az égő csikket a járdára hajították, s ha az utcán megpofoztak egy nőt, ritkán akadt, aki a verekedő férfit megfékezte volna. Így lett a prolivircsaft lassacskán virtus, már-már magyaros, amelynek olyan személyek lettek irányadói, mint Kádár János, majd a nyomában Horn Gyula. S ha volt netán, aki berzenkedett, és ki merte mondani hangosan, hogy másutt ez nem így szokás, a tapsolók rájuk hivatkozva lehurrogták, és egy idő után nem számított, ha valaki képtelen kifejezni magát magyarul, ha a fehér nejloning alatt atlétatrikót visel, ha a cipője hétszám pucolatlan, és senkit sem háborított fel, mikor mikrofon előtt vagy a színpadon űztek gúnyt a cigány emberből, vagy haszontalannak mondták a nyugdíjasokat.
A prolivircsaft a közviselkedés pillére lett, s aki azt hitte a polgári kormányzat elmúlt négy esztendejében, hogy talán elmúlik végre, és újra európai normák szerint alakul Magyarországon a mindennapi érintkezés, hatalmasat tévedett. A magát szocialistának álcázó politikai alakulat választási lózungjai közé iktatta, hogy a nemzeti oldal gőgös, úri mintákat követ, és mélyen lenézi a panelházak lakóit, de semmi baj, jönnek ők, és megint becsülete lesz annak, aki üvegből issza sörét, és a villamoson maga alá szotyoláz. Ez volt eszköztáruk legsötétebb darabja, hiszen e biztatással teszik újra Európa vadembereivé az ország szegényeit, akik mikor átlépik a Lajtát, és megállnak egy bécsi áruház előtt – mert akiket Lajcsi műsorai táplálnak a közszolgálati tévében, nem múzeum vagy könyvesbolt előtt fognak megállni –, jön a baj: ordítani fog róluk, hogy a vadkeletről érkeztek, hogy figyelni kell őket, nem enyves-e a kezük, és csak olcsó holmit tegyél eléjük, Hansl, mert pénzük úgysincs. Sorolhatnám, mennyi méltánytalansággal számolhat, akinek öltözéke itthon leginkább a suhogós melegítő, és nem érti, miért szólnak rá, ha a gyerek az utcán eldobja a csokoládépapírt, és miért érzi magát újra csak kevesebbnek, mikor átlépi a nyugati határt.
Azért, mert másodszor, harmadszor és újra meg újra becsapják őket azok, akikre szavaztak: a szocialista vezetőik, akik bezzeg tudják a viselkedési normákat, s ez akkor is így van, ha Stockholmban Kertész Imre ünnepén támadt némi gondja a feleségnek azzal a rágyújtással. Őket nem érdekli Magyar Bálint iskolareformja és az, hogy abban egy szó nincs arról, miként kell megtanítani az európai viselkedés normáira azokat, akiknek már a szülei sem tudják, mit illik és mit nem: a szociáldemokrata jelmezt próbálgató baloldaliak fütyülnek rá, hogy hülyeségeket iktat-e törvénybe az oktatási miniszter, vagy sem: ők, ha lehet, úgyis nyugaton járatják iskolába a gyerekeiket, akik, ha egyáltalán hazatérnek, lenézik a prolivircsaftot, és eszükbe sem jut, hogy mindent ennek köszönhetnek, hisz a vircsaftolók szavazataival került a papa (vagy a mama) pozícióba.
Mert ezt a politikai társaságot mindmáig a prolivircsaft élteti, nyilvánvaló hát, hogy nem tesznek ellene, holott a következmények egyre súlyosabbak, és ma már átnyúlnak a határokon. Aki figyelemmel kíséri az európai tévék műsorújságait, muszáj észrevennie, mennyire nem tartják érdekesnek Európa-szerte Magyarországot, miközben Szlovákia, Bulgária vagy Románia kulturális értékeiről filmsorozatok készülnek, nem beszélve a ragyogóra pucolt Prágáról. Hogy miért alakult így, arra a filmek adják meg a választ: a szpíkerek mindig megemlítik, milyen barátságos emberekkel találkoztak a bolgár falvakban vagy épp a Duna-deltában.
Erről van szó.

A bolsevikok által támogatott prolivircsaft tönkretette a magyar viselkedéskultúrát, a magyar vendégszeretetet, s minthogy az emberek nagy része nálunk alig becsüli környezetének értékeit, beszélni sem tud róla, és ugyan miért tudna, mikor azt sulykolták belé, hogy ami itt van, az kevesebbet ér, mint ami osztrák, ami svéd vagy görög. „Kicsik vagyunk” – tömi a fejükbe az a Kovács László, akit egy szinonimaszótárban a szürke színnel fognak azonosítani, kész csoda volna hát, ha egy ilyen ember értene a színekhez, az értékekhez; s ha már említettem a Köztársasági indulót, hadd citáljam ide Cseh Tamást és Bereményi Gézát, bizonnyal emlékeznek az angol énekesről szóló dalukra, akiről azt hittük, hogy „többet ér, mint mi vagyunk”.
Tiszta sor, hogy egy olyan ország, amelytől az első világháború után a győztesek elorozták legszebb tájait, a második után pedig vezetői gyalázni kezdték mindazt, ami megmaradt, annak lakói fokozatosan elveszítik önbecsülésüket, s hogyan is nyerhetnék vissza, mikor amit helyette kaptak, arról kiderül egyszer, kétszer és harmadszor is, hogy hazugság – mi marad ez után? A lemondás. Mert bizony lemondtak arról, hogy az élet Magyarországon valaha jobb lehet, arról, hogy végre maguk irányítsák sorsukat, és arról, hogy vezetőik mégiscsak lehetnek tisztességesek.
Ez a lemondás a mai, milliomosokkal teletűzdelt „szocialista” elit fennmaradásának alapja, ezért érdeke, hogy a prolivircsaft s vele a majálison osztogatott virsli, a langyos sör és a b… meg anyád stílus fennmaradjon. És itt álljunk meg egy szóra, arra, hogy „proletár”, mert ugrásra készen állnak a hivatásos félreértők, s nem szeretném, ha az ő kezükben züllene szét ez a fogalom. A félreértés bajnokai ugyanis szeretik összemosni a prolit a proletárral. Helytelen. Már-már aljas. Ugyanúgy, mint arról beszélni nyilvánosan, hogy „segítünk az elesetteken”. Nem segíteni kell rajtuk, hanem megszüntetni a szegénységet. Vallom, hogy a legtisztességesebb álláspont a proletárokról, vagyis a kizsákmányoltakról, ha azt mondjuk, hogy ellenük vagyunk, és szeretnénk, ha eljönne az a világ, amely kiradírozza a valóságból a proletár fogalmát. Ahogy annak idején a rabszolgáét vagy a jobbágyét.
Csakhogy erre Magyarországon ma kevés az esély.
Miért?
Mert „a baloldal túl gyakran álcáz felettébb liberális és merőben egoista-imperialista érdekeket”. Az idézet nem mai, és nem valamely pártot képviselő frontpolitikustól való, hanem egy emigráns lengyel írótól, bizonyos Gombrowicztól. Hogy ezt már annak idején, a hatvanas évek végén látta, nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a baloldal Európa keleti felében kezdettől érdekelt volt az imperialista érdekek kiszolgálásában, hisz fennmaradását a kontinens közepének egyetértő lezárása s a gyilkossággal vádolható politikusok legalizálása tette lehetővé, nem véletlen hát, hogy ma kellemetlen csengése van a proletár szónak, s szinte soha nem használja nálunk baloldali politikus. Nem használja, mert fél, hogy a fejére olvassák, mint ahogy a történelem a fejére is olvassa majd, és a megkésett népharag akár a sírjából is kihajigálhatja, amiért a tőkés világtól kért segítséget a kétkeziek még teljesebb kizsákmányolásához, ami után, hogy ezt elviselhetővé tegye, nálunk egy ávós százados színpadra állította Hofi Gézát, egy másik ávós tiszt meg kiadta Moldova György ávós könyveit, ám ennél is fontosabb, hogy a pártelit táplálta azt az együttélési formát, amelyre azt mondjuk: prolivircsaft. Ez megmarad mindaddig, míg csak a Köztársaság téri gárda el nem köszön. Mert vele marad a lumpenség, marad a mások megrövidítése, az államra hagyatkozás s a szorgalmasok folytonos beretválása.
Baj.
Mi több, nagyon nagy baj, mert nálunk a közemberminőség, ismertebb szóval: a kulturáltság szintje, vagyis az, ami egy ország külső megítélésében csaknem a legdöntőbb, az unióhoz csatlakozó országok közül a legalacsonyabb. A példákba naponta beleütközünk. Taxisaink öltözéke a repülőtéren a vályogvetőkéhez hasonlatos, amihez még a közmondásos udvariatlanság járul; a múzeumőr utálja munkáját, és zaklatásnak érzi, ha németül kérdezik; a metró nyáron bűzlik a mosdatlanságtól, a belvárosi pincéreknek pedig már hírük van a nyugati világban, interneten is olvasható, melyik vendéglőben csalnak, verekszenek. A prolivircsaft így árad szét a magyar gazdaság minden szektorában: pusztítja, lehúzza, és ha így megy tovább, tönkreteszi.
Szándékosan nem szóltam a futballról, nem akarok visszaélni azzal, hogy gyerekként még láthattam, milyen közönség volt a tribünön. Nagybátyám, a postaigazgató kíséretében mentem a Fradi-pályára, ahol a tribünön nyakkendőben ült a többség, nekem is a jobbik ruhámban kellett megjelennem, és egyetlen szitok nem hangzott el, pedig Dalnokiékat, vagyis a Kinizsit, mert akkor így hívták őket, jól elkalapálta a Honvéd. Igen, a magyar futballt is a prolivircsaft tette tönkre, és nem lesz jobb, amíg Kovács Lászlóék lesznek a színen, ha megfeszül is Demján Sándor, hacsak – s e gondolatjel után kérem, mindenki tegye hozzá a magáét, nem kell szemérmesnek lenni. Ők sem azok.