Reménytelenül

Mostantól Izrael azt teszi, amit tennie kell – jelentette ki Dore Gold, Ariel Saron izraeli kormányfő szóvivője a szeptember 9-i kettős merénylet hallatán. Főnöke Indiában tárgyalt, s az első robbanás után még hezitált, hogy hazatérjen-e, ám a második detonáció meggyőzte, a válaszcsapásokat neki kell irányítania. Csapások ugyanis lesznek, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Egy hónap alatt a résztvevők ugyanis olyan sokat rúgtak bele az útiterv néven elhíresült, teljesen életképtelen békeelképzelésbe, hogy mára alkalmatlan lett küldetése beteljesítésére.

Néhány rövid hét alatt az egész világ átélhette a reménykedés és a kiábrándulás hullámvasútérzését. Tűzszünet és fogolyszabadítás, békenyilatkozatok, új kormányfő a palesztinoknál – s az ember hinni kezdett a szebb jövőben. A kevés szkeptikus azonban óva intette a reménykedőket, mondván, az évtizedes sérelmeket nem lehet egy amerikai dokumentummal megszüntetni, s ilyen hanyag módon nem lehet vezetni a béketárgyalásokat. Így, míg a hatalmasok Bagdadban számolták a csillagos-sávos lobogóval letakart koporsókat, szinte elfeledkeztek minden konfliktusok atyjáról, s bíztak benne, hogy az meg fog oldódni magától. Nos, nem oldódott meg. A helyzet ugyanolyan, mint a palesztin kormány reformja előtt, azzal a különbséggel, hogy most nem állandósult háború, hanem a nagy bumm előtti időszaknál tartunk. A válaszcsapásra robbantás, házrombolásra öngyilkos merénylet, arra megszállás és kijárási tilalom lesz a válasz – az erőszak spirálja újra megforgatja a palesztinokat és az izraelieket. Emellett az is kérdéses, ha egy napon mégis újrakezdenék a tárgyalásokat a felek, vajon ki ülne a négyszínű zászlónál. Jasszer Arafat olyannyira gyűlölt ellenség Tel-Avivban, hogy már senki nem áll vele szóba. Izrael legszívesebben el is űzné messzire, nehogy esetleges megölése után mártír legyen népe szemében, s még halálával is gondot okozzon. Ám ha a Palesztin Hatóságnak nincs feje, a kinevezett (s nem választott) kormányfője így nem lesz legitim a nép körében, a legnagyobb alternatív szervezet, a Hamász ellen pedig az izraeli hadsereg háborút indított. Mivel azonban a tárgyalások folytatását az erőszakcselekmények lehet, hogy néhány évtizedre is elnapolják, ezt a kérdést nem feszegeti senki.

Inkább régi szokás szerint egymásra mutogatnak, s Izrael elcsépelt szóhasználattal az útitervben vállalt kötelezettségek elmulasztásával vádolja ellenségét. A békeelképzelés hangzatos elnevezése átalakult egy semmitmondó szóvá, amelyet Tel-Avivban minden alkalommal hozzátesznek közhelyeikhez: „Arafat a béke ellensége, nem tartja be az útitervben foglaltakat”, vagy „Izraelnek joga van megvédeni magát, ezt az útiterv sem vitatja el”. A palesztinok pedig a belső viták következtében felmorzsolták saját kormányukat, amely inkább külsőségeiben, mint lényegét tekintve volt demokratikus. A friss miniszterelnök, Ahmed Korei – akit nem sokan irigyelnek jelenleg – saját közhellyel reagált a robbantásokra: meg kell találni a leghatékonyabb módot arra, hogy véget érjen a vérontás. A Hamász pedig, ha már a közhelyeknél tartunk, elmondta: Izrael meg fog fizetni bűneiért.

A helyzet fonáksága, hogy az egymást marcangoló népek fejére nem koppinthat senki, nem regulázható meg Izrael, nem vonulhat be az ENSZ, ugyanis „Amerika kisöccsét” csak Amerika intheti meg. Washington azonban nem hajlandó egy szalmaszálat sem keresztbe tenni a békés megoldásért, így amíg a világban uralkodó status quo fennáll, semmi remény nincs a változásra.