Túl a fekete hegyeken, víz nélkül Montenegróban

Tagadhatatlan tény, hogy a tengerparti nyaralás úti céljává elsősorban az olcsósága teszi Montenegrót. Magyarországról például útiköltséggel, Ulcinj külterületén, a parttól hárompercnyire lévő kétcsillagos, félpanziós szállással, budvai kirándulással együtt cirka ötvenkétezer forintba került személyenként az egyhetes nyaralás. Így aztán könnyen megtapasztalhatja az ember, hogy milyen az áram- és vízkorlátozás, s azon a kérdésen is elgondolkozhat, hogy vajon miért olyan piszkos a tenger.
Montenegróban az élelmiszerárak nagyjából az itthoniaknak felelnek meg: egy kiló őszibarack egy euróba kerül, egy liter ásványvíz üzletben már 0,64 euróért, a kávé étteremben 0,65 euróért kapható. A viszonylagos olcsóságért másképp kell megfizetnünk. Úgy például, hogy nem az előre megnevezett szállodában, hanem olyan hotelben kapunk szállást, ahonnan még le sem vonultak a felújítást végző munkások. A vízkorlátozás országszerte általános, amit csak jobb helyeken tesznek a vendégek számára víztartály üzembe állításával észrevehetetlenné. Nem ritka a 10-15 perces áramkimaradás sem, éppen ezért esténként az éttermekben a kiszolgálással egy időben hozzák a számlát, hogy áramkimaradás esetén a sötétség leple alatt ne lehessen fizetés nélkül meglógni. Akit ezek az apróságok kiakasztanak, nos, annak tényleg nem való ez az ország.
Minket viszont a kisebb kellemetlenségekért maximálisan kárpótolt a „fekete hegyek” lenyűgöző látványa, a változatos, egyik szakaszon köves medrű, a tengerfenékig áttetsző, a másik szakaszon simogatóan puha homokos, kisgyermekeknek is biztonságos tengerpart. Nem beszélve arról a történelmi levegőről, amelyet például Budván, a városfallal körbezárt, középkorból itt maradt világban szívhatunk, vagy az egykori kalózközpont: Ulcinj hajdanvolt rabszolgapiacán érezhetünk. Montenegró területén az első szállodát az Osztrák– Magyar Monarchia idején egy magyar ember létesítette a Kotori-öbölben. Ulcinjt egyébként 70-75 százalékban büszke nézésű, többségében mozlim vallású albán lakja. Az utcákon járva tapasztalható, hogy sokan tartják külsőségeiben is e vallás előírásait. Mindennapos látvány a tengerparton a fürdőruhás gyermekek körében a felöltözött, betakart fejű édesanya vagy nagymama. Néhány nő fejkendőben, felöltözötten megy be a tengerbe is.
Amikor megjegyeztük, hogy bizony itt-ott elég koszos a tengerpart és a szállodakomplexum területe, a helybeliek – amint ez már lenni szokott – másokra, idegenekre mutogattak: Koszovóból jönnek át albán családok egy-két napra kocsival. Pénzük nincs szállásra, ezért kinn a szabadban alszanak, ott töltik kis „kupacokban” (amit mi is láttunk) az egész napjukat, ők a szemetelők. (Csak annyi az érvelés szépséghiánya, hogy a szemetet minden bizonnyal helybéli alkalmazottnak kellene összeszedni. Kukákat is nekik kellene kihelyezni…) Sok a külföldi rendszámú kocsi az utakon, közülük a német felségjelűek általában valódi, „hamisítatlan” németeké. Ki tudja, talán azoké, akiknek a szülei még a hetvenes években a Balaton partján nyaraltak? A többi külföldi rendszám – főként az olasz, svájci – viszont kicsit becsaphat bennünket: legtöbbször ugyanis helybélieké a kocsi, más európai országban vendégmunkáskodó, itthon nyaraló montenegróiaké.
Ha eljutunk Ulcinjig, akkor semmiképpen nem szabad kihagyni, hogy egy napra átránduljunk Albániába. Különösen most, amikor még nem fedi el a globalizációnak valamiféle negyedosztályú máza, hanem teljességében láthatjuk az utakon, az épületeken, az embereken a múltat elrabló, mindent egységesítően lepusztító kommunizmus hullafoltjait. Az út Montenegró–Albánia határánál gyakorlatilag megszűnik, tengelytörő, vesekőkirázó, kátyús, köves zötyögőssé válik. Kétoldalt pedig a letűnt világra emlékezve láthatjuk a bunkereket. Mintegy 35 kilométer megtétele után érkezünk Skhodrának, Albánia negyedik legnagyobb városának poros főterére. A szamaraskocsik, kerékpárok, személygépkocsik nem túl nagy forgalmát rendőr irányítja. A személygépkocsiknak legalább hatvan százalékát Mercedes teszi ki. (Emlékszünk, az ellopott kocsik egyik fő úti célja évekig éppen Albánia volt. Állítólag Németországban az a mondás járja, hogy utazzon Albániába, a gépkocsija már úgyis ott van.)
Az első utunk a bolhapiacra vezet. Itt döbbenhet meg az ember csak igazán, hogy mennyire kirabolhatták e nagyon nehéz sorsú, sok befolyást elszenvedő, de mégis fennmaradt, rokontalan nyelvű ősnép múltját. A kommunizmus által keletkezett üresség mint vákuum szívta be, s öntötte a bódépiac árusainak asztalaira a kínai és amerikai gagyikat. Nem volt egyetlen kézműves termék, régiség, de még egy jó kis albán giccset sem találtunk. Egyedül Szkander bég mellszobrát lehetett megvenni különböző méretekben. Az albán nép nagy nemzeti hősének neve Hunyadi János szövetségeseként ismerősen cseng a magyar fülnek is.
Az enverhodzsizmus idején egyetlen, városon kívül álló mecset kivételével az összes többit lerombolták. Ma már a főtérhez közel áll egy új dzsámi, amelyből hatalmas tömeg zúdult ki a kerékpártartókhoz a pénteki imádkozás befejeztével. A katolikus negyedben lévő római katolikus templomot a kommunizmus idején focipályának használták. Ma újból szakrális hely. A templom kazettás mennyezete – amely megmaradhatott eredeti állapotában – színvilágában, motívumaiban iszlám hatást mutat. A városon kívül, két folyó, a Buna és a Kir által közrefogott dombon álló Rozafat vára a helyiek szerint még illír örökség. Az építkezést aztán a XIII. században folytatták az utódok. A felépítéséhez a mi Kőműves Kelemen balladánk áldozati történetével lényegében azonos monda fűződik. Vajon van-e, és ha igen, akkor mi lehet e két ballada közös ősgyökere?