Forrtak az indulatok a budapesti plázs körül. Egyesek pusztán forgalmi akadályt képező üzleti vállalkozásnak tekintették a Duna-parti happeninget, mások az első kísérletek egyikének, hogy a főváros kialakítsa idényjellegű turisztikai arculatát. Hol lehet az igazság?
– Egy nagyvárosnak vitán felül szüksége van saját imázsra, de annak eredetinek és összetéveszthetetlennek kell lennie. A párizsi „beach” ötletnek jó, a budapesti utánérzés azonban már a másolat másolata. Ezzel aligha válik Budapest versenyképesebbé a nemzetközi városversenyben.
– Milyen korunk versenyképes városa?
– A posztmodern város a gazdag tapasztalatok, az izgalom, a lehetőségek és az innováció színtere, gyakran egyfajta hedonista színház mágikus hangulatával kísérten. A fejlett világ nagyvárosi régiói az egyre erősödő versenyben arra törekednek, hogy a világ pénzügyi, fogyasztási, szórakoztató és kulturális központjaivá váljanak. Az imázsjavítás és a városi látványosságok szervezése a tőke és a „kívánatos” középosztályok vonzásának eszköze. A nemzetközi referencia megszerzése annak bizonyítása, hogy egy város képes jelentős és látványos nagyrendezvényeket vonzani. Ebben a versenyben a sikeres városoknak igazi, történelmi és kortárs egyéniségekre – híres írókra, karmesterekre, rendezőkre, képzőművészekre, tudósokra és sportolókra – is szükségük van ahhoz, hogy felépítsék, megváltoztassák és eladják imázsukat. Képletesen szólva Kertész Imre Nobel-díja például annyit jelenthet Budapest számára, mint egy jobb hitelbesorolás.
– Egyre többet hallani egy új fogalomról, a kulturális gazdaságról. Miről is van szó tulajdonképpen?
– Négy csoportja különböztethető meg. A hagyományos kulturális szolgáltatások köre (közművelődés, kulturális intézmények, kiállítások, múzeumok, színházak, koncertek); a kulturális termékipar (a CD-ROM-októl a könyvkiadáson át a formatervezett divatcikkekig); a kultúrával összefüggő turizmus (Operabál, tavaszi fesztivál, a Sziget, gyógyvízturizmus, vallási turizmus, konferenciaturizmus); valamint a tudásipar (felsőoktatás, nyári egyetemek, tudományos konferenciák, kutatás-fejlesztés).
– Budapest hol áll ebben a mindent eldöntő kulturális városversenyben?
– A színfalak mögött öldöklő verseny folyik a megarendezvények jogának megszerzéséért, reprezentatív kulturális létesítmények megtelepítéséért. Glasgow – egy látványos városrehabilitációs program betetőzéseként – 1999-ben „az építészet és a formatervezés fővárosa” volt. Idén Graz „Európa kulturális fővárosa”, 2004-ben pedig az olimpiát sikeresen megrendező, Gaudi és Cerda Barcelonája lesz „a világ kulturális fővárosa”. De a versenyben az európai rangsorban harmadrangúnak számító városok is jelentkeznek: a 680 ezer lakosú Wroclaw például a 2010-es világkiállításra pályázik. A korábban gazdasági depresszióval és terrorista merényletekkel sújtott Bilbao Frank O. Gehry sztárépítészt szerződtetve néhány éve Guggenheim-múzeumot épített, amely mára már több mint egymillió turistát vonz évente. Bátor és kreatív projektek is kellenek tehát a nagyvárosok sikeres fejlesztéséhez: olyanok, amelyek „lenyomatot” hagynak nemcsak a város szövetén, de a nemzetközi turizmus térképén is. Meglepőnek tűnhet azoknak az attrakcióknak a sora, amelyek ezt Budapesttel valamilyen mértékben megteszik: a Sziget, a Száztagú Cigányzenekar, a Kommunista Szoborpark, a Terror Háza, a Millenáris Park (igazán kár, hogy a Világraszóló magyarok páratlan kiállítását elbontották), a Budapesti Tavaszi Fesztivál és az Ecseri piac. Egyelőre nem több.
– Mit lehetne tenni a jobb pozíciókért?
– Budapestnek Béccsel és Prágával szemben az egyik komoly hátránya, hogy nem „gyalogosváros”. Riválisai pedig azok. Ne felejtsük el, hogy egy város megismerése, felfedezése – hasonlóan a kisüzletekben történő vásárláshoz – alapvetően gyalogos tevékenység. Ahhoz, hogy ne maradjon le a versenyben, Budapestnek komoly fejlesztési forrásokat kell fordítania a közeljövőben egyrészt a közúthálózat még hiányzó elemeinek megépítésére (Duna-híd, Körvasútsor, Nagy Lajos király útja stb.), másrészt a tömegközlekedés korszerűsítésére. E kettő adhatna lehetőséget további közösségi területek forgalomcsillapítására, illetve gyalogosítására. Mindez azonban csak az infrastruktúra része, ami szükséges, de nem elégséges feltétel. A fizikai környezet természetes, a hozzáadott érték a kulturális különlegesség. Úgy is mondhatnám: a tegnap „szoft” tényezői a holnap „hard” tényezői lesznek.
– Gyakran beszélünk a zene határok nélküliségéről. Van-e más terület is, ahol képesek lehetünk áttörni a nyelvi korlátokat?
– Budapest kedvelt színhelye különféle, nemzetközi koprodukcióban készülő filmek forgatásának. A főváros utcái és épületei „eljátszották” már a hidegháborús Berlint, a XIX. századi Prágát, Buenos Airest, Párizst, de kínai börtönegyüttest is. Az impozáns középületek elsősorban belső terei mellett sajátos módon a belső városrészek legnyomorúságosabb területei – például a józsefvárosi Leonardo da Vinci utca és környéke – a legnépszerűbb forgatási helyek. Utóbbi valóban Budapest egyik leginkább lepusztult utcája, amely már-már „festői hatáselemekkel” kínálja a nyomor valóságos díszleteit. A virtualitás korában ez pedig sajátos érték. Fölvetődik a kérdés: vajon nem kellene-e legalább néhány utcát mementóként is meghagyni ilyen állapotban? Látjuk, hogy az ilyen állapotú utcák keresettek, jól „eladhatók” a filmiparban, de még a globális turizmus számára is. Ám egy alapos elemzést követő határozott fejlesztési koncepció részeként szükség volna az egész filmipar vertikumának tudatos alakítására is, amelynek bőven vannak területi, városfejlesztési vonatkozásai is. Ilyenek a zuglói és a fóti filmváros, a hajógyári öböl mellé elképzelt médiaközpont, a tervezett északi Duna-híd, amelyek többek között együtt generálhatnák a Fót–Angyalföld–Óbuda– Szentendre zóna „médiaváros” tematikáját, de idetartozik a műemlék épületek felújítása, általában örökségünk megóvása (a kávéházi kultúrától a közlekedési eszközökig), valamint a közterületek fejlesztése és fenntartása is. Úgy tűnik, hogy a vállalkozói szférában megvan a szándék és a tőkeerő egy világszínvonalú filmközpont létrehozásához, infrastruktúrájának fejlesztéséhez, de ehhez állami és uniós támogatásra is számítanak. Ez egyrészt vonatkozik magára a fejlesztésre, de másrészt az adócsökkentésre is – például a konkurens országokban a külföldi produkcióknak nem kell forgalmi adót fizetniük. Általában véve is elmondható: a főváros fejlesztése nem megy számottevő állami szerepvállalás nélkül.
– Egyelőre úgy tűnik, mintha a kreativitásnak, az álmodozásra való képességnek befellegzett volna: a város- és országvezetés a regresszió, a megszorítások híve. Lehet okunk reménykedni ennek tudatában?
– Budapest kulturális lehetőségei kiválók. Amellett, hogy az új gazdaság egyik legígéretesebb ágának, a szabadidő-gazdaság fejlesztésének komoly szerepe lehet a főváros gazdasági versenyképességének növelésében, egy lassan formálódó jövőkép, illetve fejlesztési stratégiai meghatározó eleme is lehet. A város minden időben a kultúra foglalata, kultúrát pedig feltalálni nem, csupán folytatni lehet. Természetesen egy nagyvárost sokfajta kultúra kölcsönhatása alakítja. Ha ránézünk Budapestre, és azt mondjuk: nem tetszik nekünk valamelyik része, akkor tulajdonképpen azt mondjuk, hogy nem tetszik az a kultúra, ami alakította, illetve alakítja. Jó volna, ha fővárosunkat igazán szeretnék lakói, és a várost az optimizmus, a kedvesség és az egymással törődés kultúrája alakítaná…
kézilabda
Vámos Petráékkal most sem bírt a DVSC, Elek Gáborék történelmi sikere
