Vegyes vágott

Az ember, akit Készpénznek hívtak
Elment a Fekete Ember, ahogy ruházata, gitárja, szeme és haja színe után nevezték. Úgy nézett ki, mint egy jól megtermett cowboy, aki temetkezési vállalkozó. A neve annyit jelent: Készpénz Jankó. Johnny Cash hetvenéves volt. A tavaszon meghalt élete párja, zenésztársa, June Carter, akit a színpadon kért volt meg. Mennie kellett utána. Aki szerette őket, azt mondja, hogy ez nem is lehetett másként.
Whiskyn érlelt basszbaritonját még az is ismerte, aki nem kedvelte az amerikai countryzenét. Én az 1969-es, Bob Dylannel közösen fölvett Nashville skyline című lemeze óta szerettem. Nem igaz: én már az I walk the line óta kedvelem.
Szegénységben született a gazdasági összeomlás idején. Szülei gyapotfarmerek, idénymunkások voltak Arkansasban. Cash mindig a csórók, melósok mellett maradt, mert közülük jött. Kevesen írtak annyit szénbányászokról, részes aratókról, tehénpásztorokról, fegyencekről, vasutasokról, mint ő. Körülbelül ezerötszáz dalt írt. Fejben persze, mert a kottát nem ismerte. A szöveget gyakran két fellépés között írta a turnéi alatt.
A börtönkoncertjei is messze mutatóak voltak: a Folsom Prisonben vagy még inkább a Saint Quentinben tartott karitatív zenélésein készült lemezeket nagy példányszámban adták el. (Ha jól emlékszem, Cash tizenegyszer kapta meg a Grammy-díjat.)
Az 1969-ben a Saint Quentin börtönben felvett lemezen van egy dal: A fiú, akit Zsuzsinak hívtak. Ez lett a leghíresebb száma. Arról szól, hogy egy fiúnak lelép az apja, üres piásüveget és egy öreg gitárt hagyva örökül, na meg egy nevet. A Zsuzsit. A fiú élete ettől fogva állandó verekedés. Elhatározza, hogy felkutatja és megöli az apját. Meg is találja, össze is verekednek. Az apa elmondja, azért adta a nevet, mert tudta, hogy nem maradhat mellette, de kemény legényt akart faragni a fiából, s ez sikerült is. Most már megölhetsz, mondja a fiúnak. A fiú azonban megbocsát az apjának. Egy tíz – egyenként hatsoros – versszakból álló dalt sűrítettem itt össze.
A country- és folkzene koronázatlan királya kezdetben a rock and rollra is nagy hatással volt. Nem véletlen, hogy Elvisszel közösen is készített lemezt. (A Sun Kiadónál fedezték fel mindkettejüket.) De készített ő lemezt Bonóval a U 2-ből vagy akár Nick Cave-vel a Bad Seedsből.
Sokáig komoly gondjai voltak a kábítószerrel. Az amfetamint választotta, vagy az őt. Egy állat lakozik bennem, mondta egy interjúban. Ketrecben kell tartanom, különben elevenen fölfalna. A leszokás új felesége és egy orvos segítségével zajlott odahaza. Nem voltak még akkor erre szakosodott klinikák. Harminc napig a falra mászott, a szó szoros értelmében.
Eltorzult, baltával faragott arcvonásai, komor tekintete és a hallgatóságra géppisztolyként szegezett gitár – mind a szenvedésről beszélt 1985-ben, amikor a Budapest Sportcsarnokban jó fél házat töltött meg. Négy lánya után kapott egy fiút is: ezen a turnéján mutatta be.
Írt ő bluesokat, cowboynótákat, himnuszokat, indián balladákat, gyerekdalokat, hazafias zengeményeket, de még elbeszélő prózát is, melyeket már-már rideg, szenvtelen, a monotonhoz közeli hangon adott elő.
Kevesen tudják, hogy filmezett, sőt tévézett is. Saját műsorában a legjobb zenészek léptek fel. Ahhoz képest, hogy autókereskedőként kezdte, majd az amerikai hadsereg rádiós őrmestereként folytatta, nem is rossz.
Az első, komolyabb betegségét legyőzte. Munkával, mint mindig. Én olyan vagyok, mint a cápa. Nekem mindig mennem kell előre, mondta. Egy koncerten lehajolt egy gitárpengetőért, és majdnem elájult. Jött a cukorbetegség, az Alzheimer-kór. Legjobban a zöld hályogtól szenvedett, mert imádott olvasni. A kilencvenes évek mégis a nagy visszatérés évei voltak. Gospeleket énekelt lemezre (fehér létére), és Tom Waits, Leonard Cohen, a Beatles és mások dalait adta elő.
Nashville, a country és a folk Mekkája mellett a Hickory-tó fölötti kastélyában éldegélt, telente meg jamaicai házában. Arról ábrándozott, hogy a színpadon, a lámpák alatt hal meg, családja zenész tagjaitól körülvéve. Ez minden előadó vágya, mondta, de ezt a kívánságát a Jóisten nem teljesítette.

Mani
Nem leszek manicheus, az már biztos.
Múltkorjában elcsavarogtam én régi cimborámhoz, Kiss Benedekhez, aki mióta fönn dolgozik és szemlélődik a szőlejében, a Szent György-hegyen, egyre jobb verseket ír. Na persze nem ilyen időben van a présházban: most csak a Király-hágó térig kellett zarándokolnom.
Miután megfizettem az adómat Tallérnak, az isten tudja, milyen, de gyönyörű kutyának, beléptem a szobába. Az asztalnál ott ült még Horváth Péter, szintén testvérem a betűben, Farkas Laci (a régi Új Írásból), és persze mit csináltak? Ultiztak. Beszálltam negyediknek. A biciklizést meg az ultizást nem lehet elfelejteni. Gondoltam én dőrén. Csak azért nem fosztottak ki, mert már lejárt a kártyára szakított idő. (Ennyit a „money”-ról. Magyarul: mani.)
Ketten maradtunk Bencével. És ez nálunk azt jelenti: sakk. Már legalább huszonöt éve. Huszonöt éve nem tudtam legyőzni Bencét, de még egy döntetlenre se futotta. Bence nem annyira képzett sakkozó, mint Bella Pista, de iszonyúan csavaros észjárású, kiszámíthatatlan játékos.
Már az első meccset is megnyerhettem volna (parasztfórom volt a végjátékban), de nem akartam elhinni. Hanem a második, harmadik partit már simán nyertem. (Az igazság az, hogy a másodikban sakkvakság miatt győztem: Bence elnézte a vezérét.)
Éjjel egy is elmúlt már, ideje volt szedelőzködnöm. Bencus ideadott egy kéziratot. Csornai Katalin fordította kíniaból (Mo Ni Jiao Xia Bu Zan). A kínaiak meg ujgurból. Azokban az időkben történt ez, mikor az ujgurok államvallássá tették Mani (Kr. u. 216–277) tanításait, és adót szedtek Kínától. Ha nem adtak egy hercegnőt feleségnek, jelentős hadinéppel mentek érte, és elhozták.
Mani előkelő perzsa családból származott, már tizenkét évesen látomásai voltak. De csak huszonhat évesen lépett föl mint vallásalapító és próféta. Tanításaiban egyesítette a zoroasztrizmus, a buddhizmus és a kereszténység sok elemét, de valami olyan nyakatekert és bonyolult módon, hogy gnosztikus és dualista rendszere csak a bogumilok és a katarok közt maradt fönn, akiket az inkvizíció pusztított ki. Egyértelmű, hogy Mani világvallást akart alapítani, ezért is küldte az akkor ismert világ különböző sarkaiba tanítványait. Sajnos azonban maga a vallásalapító, a perzsa papság áskálódásai következtében, egy új király uralkodása alatt börtönbe jutott. Keresztre feszítették, holttestét megnyúzták és szalmával kitömve Gundeaspur városának kapujára akasztották. Ez persze nem gátolta meg a gnosztikusokat abban, hogy kövessék. Kevesen tudják, hogy mielőtt keresztény lett volna, Szent Ágoston is manicheus volt.
Hajnalra végigolvastam a könyvet, és úgy döntöttem, hogy megmaradok abban a hat világvallásban, melyeket nekem rendeltek ki (legelőször is a katolikus hitben). Nehezebb őket összeegyeztetni, mint sakkozni. Akkor meg minek nekem egy vallásmásolat?

It’s good to be king
Jó királynak lenni, ahogy Tom Petty énekli, még ha kis időre is. Isten lássa lelkemet: soha nem áhítottam meg más elismerését, sohasem ácsingóztam más díjára. Hanem amit most olvastam a New York Timesban, kicsit mellbe vágott.
Arról van benne szó, hogy kiadói nyomásra Stephen Kingnek ítélik oda az idei National Book Awardot, amely ugyan kevésbé jelentős, mint a Pulitzer- vagy pláne a Nobel-díj, de azért olyanok kapták eddig, mint John Updike, Arthur Miller, Philip Roth, Toni Morrison vagy Susan Sontag. Hát ezek bizony nem horrorokkal, sci-fikkel, krimikkel keresték a betevőt, mint a most kiszivárogtatott nevű várományos. Azt is mondhatnánk, kevés dolog méltó King életművében az irodalom névre. Kereskedelmi sikere elvitathatatlan. Állítólag alapítványokat tett szegényebb íróknak, könyvtárakat és iskolákat támogat (ezeket persze levonhatja az adójából).
A New York Review of Booksban megjelent méltatás egyik mondata, John Leonard tollából, viszont imigyen szól: Jó középiskolai angoltanár, aki sikerre jutott a Carrie-vel 1974-ben, és azóta is komolyabb szerzőket olvas.
Csak én nem látom meg rajta. De ez legyen az én bajom.