Zsinórmérce

Éljen Gerő, a hídverő – dünnyögtem magamban, amikor arról értesültem, hogy Gerő András történész, a Habsburg Intézet vezetője egy igaz ügyben – fittyet hányva a politikai előítéleteknek – képes volt közösen megnyilvánulni Schmidt Máriával, a Terror Háza Múzeum vezetőjével. (Mondandójuk lényege: senki ne javasolhassa senkinek – egy mégoly ellenszenvesnek tartott történésznek sem – az auschwitzi gázkamrák gyakorlati kipróbálását, mint ahogy az az Élet és Irodalomban előfordult.) A közös fellépés után a két hídverő történészt méltatlan támadások érték. Ezek kapcsán Gerő augusztus közepén kolumnás interjút is adott a Magyar Nemzetnek, amelyben többek között úgy fogalmazott: „A holokauszt tényleges vagy vélelmezett relativizálására nem jó válasz a gyűlöletbeszéd relativizálása. Arról pedig, hogy ezek a gyűlöletkeltő személyek és védelmezőik liberálisnak mondják magukat, az a meggyőződésem: ez nem liberális, hanem szélsőséges, osztályharcos logika, amelyik egyébként mindegyik politikai ideológia mezében megjelenik. Ellenségkép kell nekik, mert saját önmeghatározásuk e nélkül nem lehetséges.” Remekbe szabott, megvilágosító mondatok: állják az idő próbáját.
Egy bő hónap múltán a Magyar Nemzet arról adott hírt: Gerő egy konferencián gyakorlatilag lenácizott mindenkit, aki az uniós népszavazáson nemmel szavazott hazánk csatlakozására. A felületes és ostoba kijelentés (amely megítélésem szerint kimeríti a korábban kárhoztatott gyűlöletbeszéd kritériumait) érthetően vihart kavart. Gerőt kedden reggel a Nap-kelte stúdiójába is meginvitálták, ahol – a moderátor Magyar Nemzet-es hivatkozására reagálva – azt találta mondani: „Számomra nem intellektuális zsinórmérce a Magyar Nemzet.”
Bizonyára volna kollégám, aki e kijelentés hallatán úgy tromfolna, hogy ez a megítélés kölcsönös – én nem teszem. Aki életében írt legalább egy jó mondatot (amint idéztem, Gerőnek több ilyen is van), annak érdemes a rossz mondatait is megvizsgálni. Azt most hagyjuk, hogy zsinórmérce vagy inkább zsinórmérték, meg hogy a szólásban kicserélhető-e a morális jelző az intellektuális jelzővel. Ha nem cserélhető ki, akkor mostanában nem a Magyar Nemzetet kellene emlegetni. Engem sokkal inkább az izgat: vajon milyen meggondolásból ad egész oldalas interjút valaki egy olyan orgánumnak, amelynek auráját (szerzőit, szerkesztőit és olvasóit) mélységesen lenézi, lényegében ostobának minősíti? Hogyan oldja fel magában azt az ellentmondást, hogy egy forró nyári napon maga is részévé vált ennek az aurának?
Élek a gyanúperrel – még ha intellektuálisan nem is ütöm meg a gerői mércét –, hogy az ellenségképről, a szélsőséges, osztályharcos logikáról mondottak ezúttal Gerőre is vonatkoztathatók. A Magyar Nemzet lesajnált bűnbak lett, pedig egyszerűen és sallangtalanul csak bocsánatot kellett volna kérni az oktondi nácizásért. A hídverésnek ugyanis (morálisan és intellektuálisan) csak akkor van van valódi értéke, ha az a bizonyos híd nem a vitapartner fogsorának részét képezi.