A szemtanú

A legtöbbet szenvedett és a börtönben a legtovább fogva tartott ’56-os felkelők Rabparlamentjének elnöke. Kezdeményezésére született meg a Tabánban a tizennyolc méter magas ötvenhatos emlékmű. 1989-ben a Magyar Függetlenségi Párt országos elnöke lesz. Emellett Hornyák Tibor az ’56-os Szövetség alapítója és első elnöke volt. Hetvenhét évesen aktívan szervezi, gyűjti maga köré az ötvenhatosokat, és Ellenzék című lapjában mindent elkövet, hogy a forradalom és szabadságharc eszmeisége tovább éljen.

A forradalom harcaiban tevőlegesen részt vevő ötvenhatosok nagy része lakótelepeken vagy Mátyásföldön, a szovjet laktanyákból átalakított szoba-konyhás, jobb esetben kétszoba-konyhás lakásokban él. A hosszú börtönévek és az örökös megfigyelés után nemigen tudtak pénzes állásokban elhelyezkedni. Ez az állapot is a rendszerváltás utáni évek eredménye, mert a Kádár-korszakban sokan csak pincelakásokban, munkásszállásokon húzhatták meg magukat. Egy újpesti lakótelep hetedik emeleti lakásában kerestem meg Hornyák Tibort. Felesége forró kávéval és meleg pogácsával fogadott. A kis szobában 1956-ot megidéző jegyzőkönyvek, dokumentumok, emlékiratok vettek körül bennünket.
– A Fővárosi Népbíróság ítéletet hirdetett 1959. március 15-én, nemzeti ünnepünk vasárnapján harminchárom újpesti forradalmár ügyében. Halász Pál tanácsvezető bíró tíz emberre halálbüntetést, huszonháromra pedig – megosztva – összesen 367 évi börtönt osztott ki. Az elítéltek között voltam én is – kezdte visszaemlékezését Hornyák Tibor. Bár klaszszikus értelemben nem voltam harcoló felkelő, más társaimmal együtt az eszmei irányításban vettem részt. Ugyanis 1956-ban rögtön az Újpesti Forradalmi Bizottság tagjává választottak. A dolgom a röpcédulák megfogalmazása volt, amelyeket aztán sok tízezer példányban szórtunk ki a fővárosban Újpesttől egészen Csepelig. Amikor Nagy Imre kormányt alakított, a tárgyalásoknál két esetben is vezettem az Újpesti Forradalmi Bizottságot. Ekkor írattuk alá Nagy Imrével a Magyar Függetlenségi Párt indulását.

Újpest, a munkáskerület keményen ellenállt a szovjet támadásnak, de szembeszállt Kádárékkal is. A harcokban sok százan meghaltak az utcákon. Az oroszok nem tudtak bejönni a tankokkal a Váci út felől. A felkelők Somlyói Nagy Sándor egykori huszár alezredes, akkor éppen betanított munkás vezetésével a közelből hozott csiriz- és szappangyárból vagonszámra csirizzel, kenőszappannal vastagon bekenték a Váci út és az Árpád út kockaköveit, így az orosz harckocsik egy helyben csúszkáltak a kövezeten, nem tudtak bejönni a belvárosba.
– Egyébként S. Nagy Sándor mint az újpesti fegyveresek főparancsnoka hajította az első lánggránátot az orosz tankokra. Így Rákospalota, Angyalföld és Dunakeszi felől megközelíthetetlen volt Újpest – idézi fel a történteket Hornyák Tibor. – Mintegy 800 fős nemzetőrség védte a főváros negyedik kerületét. De civilek, önkéntesek is harcoltak, a védelmünk szakaszokra, rajokra oszlott, az élükön tiszt állt. S. Nagy fegyveresei részt vettek az újpesti kapitányság elfoglalásában, onnan is elvitték a fegyverkészletet. Az egyik fő vádpont éppen ez volt a tárgyalásánál. „Éljen Magyarország!” – kiáltással ment a bitófa alá.
– Újpest ÁVH-s fegyveresei is harcoltak?
– Nálunk ilyen nem létezett – válaszolja büszkén a volt forradalmár, kicsit kihúzva magát a fotelben . – Fegyverüket nem fordították a felkelők és a lakosság ellen. Ez azért történt így, mert a Váci út végén állomásozó Dunai Folyamőrség teljes létszámban – ezernyolcszázan – átállt az Újpesti Forradalmi Bizottsághoz. A helyőrségre kitűzték a nemzetiszínű zászlót. Egy páncélos egység is ott tartózkodott, akiknek a segítségével kiszabadítottuk Mindszenty József bíboros, hercegprímást.
– Úgy tudtam, hogy Mindszentyt Pálinkás (Pallavicini) őrnagy szabadította ki – vetem közbe.
– Lichtenstein Sándorral, az Újpesti Forradalmi Bizottság tagjával, Gábor Lászlóval és a nemzetőreinkkel mi hoztuk haza a palotájába Mindszentyt. Lichtensteint ezért ítélték halálra, amit később életfogytiglanra változtattak, Gábor Lászlót emiatt végezték ki. Pallavicininek csak megengedtük, hogy Mindszenty mellé üljön. Mindszenty házához az újpestiek adták az őrséget. Kiszabadítását meg is köszönte nekünk, a levelet Pataki kanonokkal küldte el, amit fel is olvasott a tömeg előtt. Csak egy részletet olvasok fel a levélből: „Kedves újpesti hívek! Értesülök, hogy hazautazásomat mily szeretettel és ragaszkodással, nagy tömegben vártátok… Megáldom a jelenlevőket és az otthon maradottakat. Legyetek hűek egyházatokhoz és magyar hazátokhoz, és hozzám, szintén rab főpásztorotokhoz.
Buda, 1956. október 31. Mindszenty József bíboros hercegprímás.”
A jegyzőkönyvek, a dokumentumok is azt igazolják, hogy a hercegprímás kiszabadítását a vérbíróság, Kádár Ignác ügyész, Habas János népbíró, Horák Ferenc népbíró meg akarta torolni. Gábor Lászlót, az Újpesti Forradalmi Bizottság nemzetőr parancsnokát 1959. szeptember 23-án, 7 óra 30 perckor kivégezték. A Népbíróság tanácsa jegyzőkönyvének egy részlete ezt tartalmazza: „Gábor László tudatos ellenforradalmár. A fellebbezés bejelentése során többször kijelentette, hogy kegyelmet kommunistáktól nem kér.”
Nem kegyelmeztek. Hiszen az újpestiek az utolsó pillanatig kitartottak.
– Önt miért és mikor tartóztatták le?
– A gimnáziumnál volt a főparancsnokság, csaknem két és fél ezer fegyveresünk állt ellen november 12-ig. A szovjeteknek végül sikerült betörniük és elfoglalniuk a kerületet. Lőttek, mint az eszeveszettek, és megöltek vagy ezernyolcszáz embert. November 12-én az orosz tankok körbezárták a polgármesteri hivatalt, ahol a forradalmi bizottság is tartózkodott. Akiket ott találtak, azokat a hajuknál fogva ráncigálták ki, és elvitték őket az Istvántelki útra, a pufajkás- parancsnokságra. Én nem tartózkodtam a városházán, engem november 13-án hajnalban vittek el a lakásomról, a két kisfiam és feleségem szeme láttára. Útközben véresre vertek. „Fasiszta, készülj az ügyészhez, de úgy beszélj, hogy nekünk is tetsszen, mert csak a bőröddel kell elszámolnunk!” – vetette oda nekem az egyik pufajkás. Ezután berugdostak a vécébe azzal, hogy tegyem rendbe magam. Körülnéztem, keresve a lehetőséget, hogy végezni tudjak magammal. De nyílt az ajtó, Rácz Endrét, a polgárőrség parancsnokát lökték be rajta, hogy tisztítson meg a vértől. Miközben mosott, közölte: tagadjam le minden kapcsolatomat a forradalmi bizottsággal, mert ha nem teszem valamennyiünket kivégeznek. És a zsebembe dugott egy marék altatót – az oroszok a motozásnál csak a fegyvereket keresték –, hogy ha nem bírom a kínzásokat, végezni tudjak magammal. Ezt nem vártam meg, bevettem az altatókat, mire a kihallgató- tiszt elé kerültem, ájultan fordultam le a székről. A Mosonyi utcai rabkórházban ébredtem fel, visszahoztak az életbe.
A szomszédos kórteremben feküdt Kósa Pál, az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke, aki szintén öngyilkosságot követett el. Egy velük szimpatizáló főorvos lehetőséget adott, hogy beszélgessenek a tárgyalás előtt. – Kósa azt javasolta, hogy tagadjam le a bizottsági múltamat – folytatta Hornyák Tibor–, mert azt akarják ránk verni, hogy az általam vezetett Magyar Függetlenségi Párttal (a volt Pfeiffer-párt) kormányt akartunk alakítani, és az újpesti fegyveres erőkkel át akartuk venni a hatalmat az egész országban. A verések ellenére hallgattam rá.
Az újpesti perben az ügyész kötelet kért Hornyák Tiborra. Szerencséjére egy bejegyzett pártnak az elnökeként tagja volt a nemzeti bizottságnak is, így nemzetközi tiltakozás hatására tizenkét évre mérsékelték a büntetést. Ebből hat évet ült le, s az úgynevezett ENSZ-amnesztiával 1963-ban szabadult. Édesapja mellett ószeres lett, régiségkereskedő, majd a rendszerváltásig egy vállalatnál sofőrködött.
A hetvenhét éves Hornyák Tibor politikusnak, ötkönyves írónak, újságírónak ma hét unokája és egy dédunokája van. Utolsó könyvéből idézek, amelyben a szerző utal az MSZMP Politikai Bizottsága „Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről” szóló 1957. december 10-i határozatára. „… kérlelhetetlen vasszigorral kell érvényesülnie büntetőpolitikánknak azokkal az osztályidegen, deklasszált, huligán elemekkel szemben, akik ellenforradalmi bűncselekményeket követtek el. Az ilyen elemek cselekményei megítélésénél az osztályhelyzet súlyosbító körülményként jelentkezik. A törvény teljes szigorával kell büntetni azokat a dolgozó osztályhelyzetű személyeket, akik az ellenforradalom alatt vagy a jövőben osztályukat elárulva, főbenjáró súlyos ellenforradalmi bűncselekményeket követtek, illetve követnek el.”
Világos üzenet. A kivégzettek számarányán ez meg is látszik. Kádár János ugyanezen a politikai bizottsági ülésen azt mondta: „Novemberben – 1956 novemberében – még 1600 fasisztát a másvilágra lehetett volna küldeni, januárban – 1957 januárjában – kevésbé…” A ma még élő Biszku Béla, akkori belügyminiszter is hozzászólt az ülésen. Ő enyhe, túlságosan liberális ítéletekről beszélt: „… kevés a fizikai megsemmisítések száma.” Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter végül is büszkén jelenthette 1958 áprilisában Apró Antalnak, az MSZMP PB tagjának, a Minisztertanács elnöke első helyettesének, hogy a „… bíróságaink 1956. november 4-e és 1958. március 1-je közötti időben első fokon 64 225 vádlottat ítéltek el a népköztársaságunk elleni bűntettek miatt. 218 elítélten már végrehajtották az ítéletet.”
Talán nem véletlen, hogy Hornyák Tibor arra a kérdésemre, hogy ennyi idő után megbocsátott-e, indulatosan válaszolt: – Lehet megbocsátani? Akkor, amikor bajtársaimat vitték akasztani a Kisfogházból? Még mindig fülemben visszhangzik kiáltásuk: „Bosszuljatok meg! Éljen a magyar szabadság!”