Aki mindenét pénzzé tette a lovakért

Az intézmény, ahol a lóbolondra várok, a Százéves étterem mellett van. Föld alatti garázs, kávézó, képgaléria és nyilvános vécé gabalyodnak itt össze, felerősítve egymás zaját és szagát. A szomszéd asztalnál arabok sakkoznak: öten vannak, kettő ül, három állva nézi. Egy hang se esik, az állók is mozdulatlanok, a pincérlányt egyetlen intéssel elküldik, nem fogyasztanak. Jobbra, ha jól látom a kirakatüvegen át, Iványi-Grünwald egyik vászna kínálja magát; de hirtelen reflektorfény, a kapun behajt egy 525-ös BMW, mintha egyenesen az asztalok közé tartana, aztán hirtelen alábukik a mélybe. Váci utcai jelenség közeledik: feszes pulóver, feszes nadrág, a hólyagja is feszes lehet, mert fut, s rögtön eltűnik a „nők” felirat mögött, sajnálhatja, hogy nem látja, mint lép be, akire várok: Pajlócz András.
Elől kevés haj, hátul annál több, és copfban, kicsit fújtat, nem ok nélkül: kezében hatalmas táska, betyárul megtömve, a táska és az ember együtt lehet vagy száznegyven kiló. Az egyik arab először pillant fel a játékból, tekintetét képtelen visszaparancsolni a táblára; a galériás ernyőt képez a tenyeréből, úgy kémleli az érkezőt, ugyan ki lehet, hogy mindenki utána fordul. Mondanám, jól nézze meg, ez egy őrült, bár lehet, hogy csak megszállott, mert minden pénzét a lovakra költi, no, nem a galoppon vagy az ügetőn, mint szegény Papp Zoli, az irodalmár vagy Raksányi, a Nemzet Színésze, nem. Pajlócz a Magyar Lovaskörért él-hal: érte elnököl, érte postáz és telefonál, ez mind pénz, hozzá az utazások, mert hol Aachenbe tűnik fel, hol Erdélyben, itthon kezdő lovasokat segít fel a nyeregbe, a bakra, most pedig itt van, beszélgethetünk, csak előbb rendel egy kapucsínót.
– Mióta visel copfot?
– Akkor kezdtem, amikor még zenéltem, de nem tudtam megválni tőle üzletemberként és taxisként sem.
– S a fülbevaló?
– Harminckét éve viselem, képzelheti, miket kaptam érte a hetvenes években.
– A lovas világ tele régi vágású emberrel. Nekik hogy tetszik?
– Eleinte gyanakodva nézték, de nyilván meggyőztem őket azzal, amit a magyar lovas hagyományokért teszek.
– Nem azzal, hogy fizet? Mert önről az a hír járja, hogy amit éjjelente taxizással keres, mind a lovaskörre költi. Szóval, hogy őrült.
– Inkább bolond: a lovak bolondja. Egyébként, akik ezt mondják, túloznak. Költök a körre, de nem annyit. Inkább az időmet áldozom rá.
– Mennyit alszik?
– Három-négy órát, de ha muszáj, két napot is kibírok alvás nélkül.
– S ezt mind a lovakért?
– Igen, ezt mind a lovakért.
– Ön, ahogy hallom, pesti, honnan akkor ez a mánia?
– Hosszúpályiból. A család oda való, gyerekként a szünidőket mindig ott töltöttem. Míg a többi gyerek focizott, én mentem az istállóba, hogy lássam az etetést, a befogást. Akkor lett a ló a mindenem.
– Nem rontott ezen, hogy a gazdák lovai, mikor ön gyerek volt, a téesz istállóiban álltak?
– Nem. Négyszáz ló került a téeszbe, majorokban helyezték el őket, én névről és állás szerint ismertem mindet.
– Egyébként hol laktak?
– Kispesten, a Wekerle telepen. Szüleim kereskedők voltak, s bíztak abban, hogy én is az leszek…
– Mivel kereskedtek?
– Élelmiszerüzletük volt. Államosították őket, mikor megszülettem, de maradhattak. Két helyen dolgoztak: Pesten és a Balatonnál.
– Hogy éltek?
– Nem szűkölködtünk. Élhettem mindkét szerelmemnek, mert volt egy másik is: a zene. Dob-ének tanszakot végeztem, tíz évig játszottam színpadon.
– Együttesekben?
– Igen. Első a Zéta volt, aztán jött az Admirál, az Apostolhoz hasonló hangzással, majd a Zenit következett. Az már igen jól szólt, ám a jazz-rockos zenének, amit mi játszottunk, nem volt nagy keletje: pénzt csak akkor kerestünk, ha hét végén bálba vagy lakodalomba mentünk zenélni. A biztos szülői háttér miatt nekem könnyebb volt dönteni, folytassam-e. Ők végül külföldre szerződtek, vendéglátóhelyekre, én pedig huszonkét évesen megnősültem. Kilenc hónapra fiam született, volt zaj elég, a zenélés véget ért.
– Miből éltek?
– Maszek élelmiszerüzletem volt, aztán kenyeret, majd zöldséget árultam. Jól ment, de a régi szerelem nem hagyott nyugodni.
– A ló?
– Az. Hetvenkilencben nem bírtam tovább: pénzzé tettem mindent, és hatvan kilométerre Pestről, Ladánybenén vettem egy tanyát.
– És a család?
– Csak hétvégeken láttak. Önző dolog volt, de azt hiszem, mindenki életében előfordul, hogy egy álomnak él. Én akkor az állatoknak éltem. Ősi magyar fajtákat tartottam: mangalicát, rackát, magyar tarkát, meg persze volt két lovam. Hogy bírjam anyagilag, libákat vettem.
– Hányat?
– Négyezer-kétszázat. Rengeteg munkától harminchat kilót fogytam, nem ártott, a távolság a családtól annál inkább. Megszületett a lányom, az álom megvalósítását el kell halasztani.
– Eladta a tanyát?
– El, és szerencsére árában, vagyis nullára zártam. Viszont a kiesett két évet be kellett hozni, elmentem hát taxizni. Azért döntöttem emellett, mert így jutottam a legtöbb szabadidőhöz.
– Mihez kellett a szabadidő? A családhoz?
– A Magyar Lovaskörhöz. 1987-ben egyszerű tagként kezdtem, 2000 óta én vagyok az elnök. Száz tagunk van, ebből harminc viszi az ügyeket és öt, aki nagyon viszi.
– Mit kell vinni?
– Pontosabb volna, ha azt kérdezné: mit kell továbbvinni? Azokat a hagyományokat, amik kihalóban vannak. Hogy a magánlótartók átéljék, amit régen a parasztemberek: a ló iránti őszinte vonzalmat. A mi célunk nem a verseny, hanem az, hogy az amatőr lovasok megmérhessék magukat. Hogy tartozzanak valahová. Az utóbbi években sokan vettek tanyát, vele állatokat, kocsit, nem kis áldozattal lovat, de azt senki mondta meg nekik, hogyan csinálják, mi ennek a kultúrája.
– És önök megmondják?
– Meg. Tagjaink egyharmada képes átadni az ismereteit.
– Kikből áll a másik kétharmad?
– Szíjártókból, kovácsokból, korongosokból, tehát, kézművesekből. Nemrég megalakítottuk a lovaskör hagyományőrző egyesületét, ebben zenészek és táncosok is vannak.
– Lovas zenész? Lovas táncos?
– Másról van szó. Együttesünk természetes formában működik, vagyis munkabemutatókat tart. Beöltözik a hat kézműves, kezdi a munkát, berobog a három gazdafogat, mind más lóval, más táj szerinti szerszámmal, majd jön négy zenész három pár táncossal, és előadják a műsorukat.
– Mire jók az ilyen bemutatók?
– Hogy fenntarthassuk a kört. Évi ötezer forint tagdíjból nem megy.
– Akkor mégiscsak igaz, amit mondanak: Pajlócz András idehordja a pénzét. A felesége helyében nem turbékolnék…
– Ő se teszi, de megszokta. A mániákusok ilyenek. Hétvégéimet kizárólag a lovaskör rendezvényeivel töltöm: amatőr versenyek, hagyományőrző találkozók, hét közben pedig a kör lapját írom és szerkesztem. Hatszor jelenik meg évente. Voltunk az idén Aachenben, a nagy európai lovastalálkozón, szervezem az koszorúzást a háború lóáldozatainak komáromi emlékművénél.
– Mennyi pénzt visz el ez a szenvedély havonta? Százezret?
– Hát…
– De kosztra azért jut, ugye?
– Nem kell célozgatnia. Ha evésről van szó, képtelen vagyok magam fegyelmezni. Ráadásul a nehéz, alföldi ételekért vagyok oda.
– Mi a kedvence?
– A borjúlábszár-pörkölt. De nem csak enni szeretem, csinálni is.

A Magyar Lovaskör október 4-én, szombaton 11 órakor koszorúzási ünnepséget tart a mindenkori harcok során áldozattá vált katonalovak tiszteletére a komáromi katonai lovas emlékműnél.