Én nem tudom...

Én nem tudom, emlékszik-e rá a nyájas olvasó, hogy a 2002-es választások után néhány hónappal felhívtam a figyelmet arra a különös jelenségre, miszerint Kovács Lászlónak a hosszan tartó feszültségtől és gyűlölködéstől tökéletes körtefeje lett. Egy vezető politikus ily módon történő ábrázolása durvának tűnhetett, éppen ezért rövid idővel később idézetekkel bizonyítottam, hogy egyik nagy klasszikusunk, Mikszáth, Tisza István körtefejével példálózott annak idején, s jóval alantasabb képet rajzolt róla, mint ahogy ezt én tettem Kováccsal.
Azóta Kovács körtefeje kitelt. Immár almaként mosolyog ránk. Mindez azt jelzi, hogy a feszültség oldódott benne, a gyűlölet pedig, éberen ugyan, de szunnyad, a józan, elemző tudálékosságnak adva át helyét.
Nos, a fiatal baloldal jeles képviselőjéről, Újhelyi Istvánról nem írhatom sem azt, hogy körte-, sem azt, hogy almafeje van. Egyáltalán nem emlékeztet semmiféle gyümölcsre, ha kedvelném, talán úgy látnám, hogy jóképű fiatalember, szinte már Komszomol-plakátra való. Egy kis Oleg Kosevoj, akiről ugyan mindenféle pletykák keringtek, de végső soron tipikus és szocreál hőse volt a fasiszta német megszállók elleni harcnak. Tehát Újhelyinek nem körte-, hanem ifjúkommunista feje van kívülről, belülről pedig sejtéseim szerint yuppie – s ez így együtt valószínűleg hatalmas feszültséggel jár, s korlátlan agresszivitásban nyilvánul meg. Tehát a fiatal baloldal egyik ígéretes vezetője harcos, mégpedig abból a fajtából, amelyik nem ismer kíméletet. Mióta Újhelyit láttam a tévében, pontosan el tudom képzelni, milyen lehetett az ifjú Révai, a Rákosi-korszak vezető ideológusa. A Fiatal Baloldal rövidítése, a FIB angolul füllentést jelent. Újhelyi azonban nem füllent, mivel ilyen csacskaságokra nem ér rá, ő az igazság bajnoka. Nincsenek kétségei, nem ismer gátakat, támadókedve – verbális értelemben – messze túlszárnyal egy éhes krokodilt. Örömmel állapítom meg, hogy ilyen erőszakos lénnyel a magam részéről még nem találkoztam sem az életben, sem a képernyőn.
A nyelve, amely elképesztő fordulatszámon pörög, gyilok, kard, lándzsa és lángszóró egyszerre. Ez az ifjú született médiatalentum, nincs olyan riporter, akit szóhoz hagyna jutni. Szegény jó Forró Tamásnak még alányalnia sem sikerült, annyira elragadta Újhelyit a beszéd heve.
Krizsó Szilvia, aki a köztelevízió egyik legjobban felkészült műsorvezetője, mologyecünk mellett egyszerűen nem jutott szóhoz, s olyan leckét, mondhatni kioktatást kapott, amely talán az egész életére kihat. Újhelyi majdnem nyíltan vallott álláspontja szerint a riporter nem azért van, hogy kérdezzen, a tévé nem azért van, hogy informálja a nézőit, az egész média nem egyéb egy nagy ifjúkommunista fórumnál, ahol Újhelyi kifejti nézeteit, és a hozzá intézett (általa félbeszakított és túlbeszélt) kérdésekre adott válaszok helyett arról szól, amiről pártfeladatából adódóan akar. Újhelyi arra jött rá, amire Lenin, hogy a sajtó nem egyéb, mint kollektív agitátor és propagandista, sőt túlment Leninen, rájött, hogy a sajtó egyszerűen Újhelyi.
Ez az ifjú titán, ez a kis Révai félelmetes. Úgy hírlik, ő a baloldal nagy reménysége. Bízvást remélhetjük, hogy belőle és társaiból jön létre a modern magyar szociáldemokrácia.
Nincs körtefeje. Megfelelően öltözik. Úgy szövi a szót, mint pók a hálóját. Nem füllent. Nagyobb szabású. Mosolya lárvaszerű. Csak a szeme legmélyén ég olthatatlan tűz. Ez az egész így együtt kész horror.
Hogy nem sírjuk-e egyszer vissza a jó öreg Hornt vagy a nyári almaként mosolygó Kovácsot, én nem tudom…