Hat százalék

Ünnepli magát a munkaügyi kormányzat. A szaktárca vezérkara úton-útfélen dicsekszik a nyár végi, kora őszi munkanélküliségi ráta mértékével, amely immár hónapok óta tartósan 6 százalék. Burány Sándor munkaügyi miniszter, illetve Csizmár Gábor politikai államtitkár szerint ez az adat kiemelkedően jó, sőt az európai uniós átlag alatt van.
Való igaz: az EU legerősebb gazdaságában, Németország nyugati részén a munkanélküliség mértéke 8 százalék, ám a keleti részek egyes körzeteiben ennél jóval nagyobb: a 20 százalékot is megközelíti. Olaszországban sem kedvező a helyzet, a taljánoknak ugyanis évek óta nem sikerül 10 százalék alá vinni a mutatót, míg a szomszédos Ausztriában a legfrissebb tanulmányok szerint 7 százalékra ugrott fel az arányszám.
Első pillantásra akár örülhetnénk is ennek a kormányzati bravúrnak, ám érdemes a számok mögé tekinteni. Hazánkban relatíve azért alacsonyobb a munkanélküliség a fejlett országokhoz képest, mert elképesztően alacsony az aktivitási ráta. Míg Németországban és Ausztriában a munkaképes lakosság 65-70 százaléka dolgozik, nálunk ez az arány alig haladja meg az 50 százalékot. A mintegy 10 millió állampolgárból még négymillió sem dolgozik. Így több százezres már a kényszernyugdíjasok, a háztartásbeliek, a hivatásos anyák, a feketemunkások, valamint a rokkantsegélyen élők tábora, továbbá egyes térségekben nem tudni, hogy mi van emberek ezreivel. Tudniillik aki nem regisztráltatja magát, továbbá nem köt szerződést elhelyezkedése érdekében a közvetítő irodákkal, gyakorlatilag kiesik a rendszerből. Paradoxon, de így javul a statisztika. Hiába mutat ki tehát a kormányzat alá tartozó Állami Foglalkoztatási Szolgálat viszonylag elfogadható adatot, ami egyébként az Orbán-kabinet idején kedvezőbb volt, hiszen a polgári kormány 5-5,2 százalékos munkanélküliségi rátát produkált. A jelenlegi helyzet viszont csak a fizetendő segélyeket mérsékli, ugyanakkor a tétlenség miatt kieső adóbevételt például semmi sem pótolja. A baloldali kormánynak ideje volna tehát felismernie, hogy a segélyek osztogatása, a szociális kiadások emelése helyett az aktivitási rátát kellene növelni.
A szocialisták mellesleg azt ígérték, hogy ha hatalomra kerülnek, összesen 400 ezer új munkahelyet teremtenek, s az új állások mérséklik majd a regionális különbségeket. Hol tart ma időarányosan a folyamat? Nos, a gyárbezárások, létszámleépítések okozta feszültségek már a legfejlettebb nyugat-dunántúli régióban is érezhetők. Ki hitte volna egy-két éve, hogy Körmend, Vasvár és Szentgotthárd térségében állami pénzek járulnak majd hozzá az elhelyezkedési lehetőségek javításához? De gond van az ország motorjának tekintett Székesfehérvárott is, ahol ugyancsak folyamatosan nő a regisztrált állástalanok száma. És sajnálatos tény, de igaz: Borsod-Abaúj-Zemplén továbbra sem tud kikerülni az ördögi körből. Az északkeleti megye egyes régióiban 20 százalékos a munkanélküliségi ráta. Uniós csatlakozásunk révén pedig azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy amíg nincs pontos adat a magyar munkaerő esetleges nyugat-európai lehetőségeiről, migrációjáról, addig Brüsszel Magyarországon igényt tart 70–90 ezer bürokrata elhelyezésére.
Hogy lehet-e örülni a 6 százalékos munkanélküliségi rátának, valamint illik-e dicshimnuszt zengedezni arról, milyen kevés az állástalan ember az országban, nos, ezt a kérdést Buránynak és Csizmárnak kellene feltennie. Olyan helyen, ahol valószínűleg még életükben nem jártak. Miskolcon, a munkaerő-közvetítő irodában.