Hogyan legyél humoralista (4.)

Adagolom a „nagy” sztorijaimat. Legutóbb beígértem, hogy most – aztán – már „élesbe”, életre, de főleg halálra… Hogy lépést tartsak brutális, minden erkölcsi mércét, korlátot áthágó korunkkal. Egy-egy krimi vetítése után csodálkozom például, hogy a kamasz fiú csak az ajtót csapja rá „őseire”, s nem mártja beléjük a közepesen recés konyhakésüket. „Elavultak” lesznek továbbra is példáim… de nem is az a céljuk, hogy felvegyék a versenyt a válogatott szadizmussal elkövetett egyéni és tömegmészárlásokkal.
Kezdem talán a legmarkánsabbal, mégsem „taktikázok” – adagolok, nem a dramaturgiai felépítés a lényeges, még a „jó” írás sem… Nem az „irodalom”, hanem az élet. (Bár előbb még nemrég a halálról beszéltem.) Kálmán György – a mostanára méltatlanul elfeledett színésszel történt meg… (Ő meséli nekünk el). Én mindig is ösztönösen éltem… Fura, de a veszélyben mindig döbbenetesen józan maradok… B o r -ban, a munkatáborban mi értéke volt az életnek? (Radnótitól[ról] és sorstársairól tudjuk, semmi sem!)
Igen… hogy csodával határos módon túléltem ezt az egészet, az adott valami elképesztő bátorságot, magabiztosságot… Már idehaza voltam, vége volt mindennek, amikor az utcán igazoltatott egy géppisztolyos szovjet katona. Fogta rám a géppisztolyt, én egy hanyag mozdulattal félretoltam, és mentem tovább. Szitává lőhetett volna, de úgy megdöbbent, hogy rémült arccal elrohant ellenkező irányba. Fogalmam sincs, honnan volt hozzá merszem, sőt azt sem tudom, hogy miért csináltam. Én lepődtem meg legjobban: jé, hát én már nem félek?
Én valójában nem akartam soha színész lenni – nem folytatom azzal, hogy nekem meg nem sikerült… (eSGYé) Gyerekkori barátom, Kardos Jocó mesélte, hogy ’56-ban a Hungária körúton álltunk sorba kenyérért, amikor szovjet katonák érkeztek…
Ide ne lőjenek! itt emberek vannak! – mondtam állítólag… (csak hogy magamnak is „hős” szobrot állítsak).
Mit szeretnék „kihozni” az előbbi Kálmán György-történetből? Úgy érzem, a színházban „megjátszott” jelenetek alacsonyabb rendűek… – nem a színészi elégtelenségem mondatja ezt most bosszúból velem. Kevesebbek az „alakítások”, még ha zseniálisan vannak is előadva, mint amit az élet produkál… ahol nem babra megy a „játék”, ahogyan láttuk K. Gy.-nél az imént. (Véletlen-e, hogy a már megírt cikkem után, kedd este a tv-ben Eperjes is éppen Kálmán Györgyről beszél? Szerencsére így beékelhetem most utólag ide, még a hajdani színészkirály elé.)
Latinovits démonikusan óriássá nőtt Cipolla szerepében… csak hát Thomas Mann alighanem egy valódi olasz tengerparti élményét írta meg Mario és a varázsló novellájában, ahol egy „valódi” Cipollával találkozott.
Tovább árnyalom. Ugye az eredeti novellában Cipolla felállít többek között egy gyanútlan nézőt, aki akarata ellenére engedelmeskedik egészen a megaláztatásáig… (meg is görnyed, és hascsikarása is lőn…) Ez a jelenet például a városligeti Körszínházban estéről estére úgy történt (meg), hogy egy alkalmi statisztát-segédszínészt beültettek, és az a szerepe szerint – jól-roszszul – „görnyedt meg”.
Hiába hát a legzseniálisabb Cipolla-alakítás, végül is tét nélkül megtörtént minden játszási alkalomkor ugyanez, semmi sem veszélyeztette a végkifejletet (ami, mint tudjuk a novellából – életből –, halállal végződött.)
Az igazi színházban – szerintem – a kudarcnak is döntő szerepe kellene hogy legyen. Hogy hátha aznap este nem sikerül… (Esetünkben a halál végül.) Hogy a színház életszerűbb legyen… s az igazi(bb) életben sem ártana, ha néha színházszerű effektusok lépnének be… Hogy az áldozat, ha bármi is történik vele – a „színielőadás” végén –, lesminkelhessen. Hogy meg nem történtté tehessük a jóvátehetetlent… Hogy a játszó ember ne véresen (!) komoly tragédiába torkolljon (hanem – esetleg: – vígjátékba).