A buszközlekedést a vidéki városokban nem ajánljuk, de Bagdadban nyugodtan felszállhatunk a többnyire modern, emeletes autóbuszokra – olvasom Czellár Katalin 1979-ben kiadott útikönyvében, és arcomra fagy a mosoly. Bagdad felett járunk 2003. október 24-én „Ancsával”, a Magyar Honvédség AN–26-os szállítógépével, az utastérben a magyar honvédelmi miniszterrel és a vele utazó katonai vezetőkkel, alattunk gerillaháború dúl. Meredeken úszunk a levegőben, miközben lövések zaja hallatszik a fel-le ugráló harmincéves orosz katonai repülőgép körül. Nem minket lőnek, hanem mi lövünk. Persze nem fegyverrel, hanem az utazás előtt a gép oldalára felszerelt infracsapdák magnéziumtölteteivel, hogy eltereljük az esetleg ránk irányuló hőkövető rakétákat. Vöröslő petárdákhoz hasonlatos tűzgolyók húznak fehér csíkokat a gép szárnyai alatt. Bagdadban ugyanis manapság nemhogy buszra szállni, de repülőgéppel landolni sem biztonságos, főként katonai járművekkel. A küldöttségünk Damaszkuszból érkezik meg az iraki főváros repülőterére. Ankarában egy órát, Szíriában egy éjszakát tölt a magyar delegáció, mert a gépet tankolni kell, ráadásul a szírek ma még vízumot kérnek az európai beutazóktól.
Damaszkuszt sem özönlik el a turisták mostanában. Az éjszakai sugárutakon szinte csak helyi járművek tolakodnak a közlekedési szabályok betartása nélkül, a belváros utcáin Kalasnyikovot lóbáló papucsos férfiba botlunk, de nem rettenünk meg, mert úgy lófrál a fegyveres az utcasarkon, mintha sétapálca lenne a kezében. A lerobbant, szürke betonházak alatt vízipipázó arabok múlatják az időt. Csütörtök van, amely az araboknál olyan nyugalmas nap, mint nálunk a szombat. Ramadán közeleg. Békésen sétálunk az egyik széles országút mentén, amikor hatalmas lángoszlopra leszünk figyelmesek. Kísérteties fénnyel ég egy óriási épület a város szívében, füst gomolyog a fekete égen. A közlekedési káosz a ház körül a csúcsára ér, emberek rohannak vijjogó tűzoltóautók között, felkavart szemétkupacokat hajt a szél.
„No terrorist, no bomb, just fire” – veti felém egy bámészkodó újságos gyenge angolsággal, amikor a katasztrófáról kérdezem. Most tehát nem bomba csapódott be, mint nemrég az izraeli határnál, mégis mindenki úgy sürög a tűz körül, mintha azt hinné, hogy nem pusztán gyújtogatásról lehet szó. A közelben óriásplakátról néz le a hangyabolyként kavargó tömegre Aszad elnök, arca előtt szürke pernyefelhő suhan az államfő nemrég elhunyt apjának tíz méter magas utcai portréja felé. A személyi kultusz árnyképei Szaddám Huszein rendszerének emlékét idézik, de itt egyelőre nem akkora a baj, mint Irakban, az országot – az izraeli támadásoktól eltekintve – még elkerülte a háború.
Hadműveleti területen járunk, vegyék fel a golyóálló mellényt és a katonai sisakot – utasítanak másnap, amikor a gépünk megérkezik Bagdad repülőterére. Később a minket fogadó amerikaiak közlik, hogy mégsem kell katonának öltöznünk, az USA hadseregében szolgáló kísérőink azonban teljes védőfelszerelésben feszítenek. A katonai objektummá változtatott repülőtéren Isaszegi János dandártábornok, a Többnemzetiségű Erők Főparancsnokságának J–3-as hadműveleti csoportfőnök-helyettese fogad minket, aki röpke beszámolót tart a napokban történt atrocitásokról. Kiderül, hogy állandó készültségben zajlik az élet az iraki főváros körül, hiszen naponta harminc támadást hajtanak végre a helyi gerillák a megszállók konvojai ellen Bagdad környékén. A támadások 99 százalékát amerikaiak ellen követik el; nemrég hatan haltak meg közülük az egyik Bagdad felé vezető úton. A támadók csatornák árkainak rejtekén, felüljárók vasbeton padlatán, platós kisgépjárművekben jelennek meg egyik pillanatról a másikra, és tüzelnek, ahogy tudnak. „Üss, és fuss!” – ez a harcmodoruk filozófiája, ha ezt egyáltalán harcnak lehet nevezni. Felkészülni nem lehet ezekre az akciókra, a lelassított teherautósorokra bármikor lecsaphat egy-egy szabadcsapat. Mostanában egyre gyakoribbak az aknatámadások és az RPG rakétákkal elkövetett merényletek, de mint később megtudjuk, egy magyar konvojra gépkarabéllyal nyitottak tüzet az érkezésünk előtti éjszakán. Erről persze nem árulnak el semmit, amíg célba nem érünk, hogy ne fokozzák a feszültséget, ami egyébként is süt a fogadószemélyzet arcáról. Az egyetlen üde színfolt egy rágógumizó, hosszú copfú amerikai katonalány, aki üzemanyagot hozott egy hatalmas tartálykocsin a gépünknek. Rászegeződnek a hajnali ébresztő nyűgében megfáradt férfiszemek. A repülőtérről három UH 60A Blackhawk helikopterrel utazunk tovább Babilonig, mert a katonák szerint így biztonságosabb. A „fekete sólymok” fedélzetén füldugókat osztanak a tinédzser katonák, hogy elviseljük a hatalmas rotorok zaját. A háromszíjas biztonsági övvel szinte odaszegezem magam az üléshez, de így is a támlához lapít a szél, amikor a gyors emelkedés után, a gép orrát előredöntve, „süvíteni” kezdünk. Előttem jobbra és balra gépfegyveresek ülnek a hadállásban, árgus szemekkel nézik a tájat, kutatva a megbújt ellent. Az egyikük olyan fiatal, hogy nem lepődnék meg, ha hasonló srácot látnék egy budapesti általános iskola nyolcadik osztályának padsoraiban. Bele sem gondolok, hogy mi történik, ha neki kell engem megvédeni, inkább nézem a helikopter nyitott ajtaján keresztül az alattunk integető, rohanó arabokat, a pálmafaerdők sorát, a leomló falú nyomortanyákat, a birkákat terelő mezítlábas parasztokat egy szétlőtt kaszárnya körül.
Szinte mindenkinek eszébe jut Coppola Apokalipszis most című filmeposzának helikopteres jelenete, de Wagner zenéje nem szól, walkürök nem lovagolnak. Döbbenten hallgatunk.
Babilonban Szaddám Huszein egykori palotájához szállítanak minket, a magyarokat irányító lengyel hadosztály-parancsnokság épületéhez. A palotát azért építették egy évig, hogy a diktátor egyszer megszállhasson benne. Jellegtelen, sárga épület, díszlete egy posztmodern fáraó egykori színjátékának.
A lengyel hadosztályparancsnok, Andrzej Tyszkievitz rögtönzött tárgyalásba kezd Juhász Ferenc magyar honvédelmi miniszterrel, aki az egész úton magán tartja delegátusvezetői szerelés helyett inkább nagypapás lábáztatáshoz illő, homokbarna, cipzáras kardigánját. Kissé kócos is, talán a zaklatott éjszaka miatt, talán azért, hogy érzékeltesse fáradtságot nem tűrő kitartását és természetességét a harcmezőkön.
A lengyel parancsnok rugalmasságot kér a magyaroktól, akiket megdicsér, mint egy jó tanár a kitűnőre teljesítő diákjait.
A magyarok annyira kiválóan teljesítenek, hogy azt várják el tőlük, ezentúl a hadosztály területein kívül, például Kuvait felől is vállaljanak szállításokat, a veszély többszörösét vállukra véve, akár szétválasztva az Al Hillahban állomásozó csapatokat. Juhász Ferenctől később megtudom, hogy nem támogatja a magyar szállítóalakulat szétbontását, de a kontingens vezetői nem látják akadályát annak, hogy távolabbról is szállítsanak.
A megbeszélést követően Babilonból ismét elindulnak a sólymok. Ekkor még nem is sejtjük, hogy a találkozónk után a lengyel főparancsnok ugyanilyen gépekkel kényszerleszállást hajt végre egy támadás miatt. Tovaszállunk egészen a magyarok táboráig, útközben sárgásvörös öntözőcsatornák felett haladunk el, majd kietlen sivatagba érünk. Negyvenfokos a hőség. Kavargó homoklavina örvénylik körülöttünk, ahogy a húsz kilométeres út után földet érünk a magyarok tábora mellett. Nem mehetünk tovább gyalog egy tapodtat sem, pedig néhány száz méterre van a tábor. Inkább teherautóra ültetnek bennünket, hogy minél hamarabb a szögesdrótokkal megkoronázott betonfalak mögé jussunk.
A magyarok táborát egy elhagyott iraki laktanyában alakították ki, és mindössze két használatban lévő kőépülettel rendelkezik, ahol 23 körletben, tábori ágyakon töltik az éjszakát a katonák.
Az állomáshely többi területén homokzsákokkal és vasbeton hídelemekből kialakított bunkerokkal körülvett katonai sátrakban zajlik az élet.
Sramkó Mátyás, a magyar kontingens parancsnoka az egyik légkondicionált ponyvahelyiségben adja elő a jelentését a magyar miniszterrel érkező elöljáróinak. A parancsnok videokivetítő segítségével meséli el, hogyan alakították ki a tábort, amelyet később megtekinthetünk. A vezetési pont és a telephely mellett a tábornak saját mosodája is van, ahol automata mosó- és szárítógépeket használnak. A zászlóaljnak kialakítottak egy egészségügyi központot, amelyben fogorvosi rendelő és műtőszoba is működik. Eddig kétszáz fogászati beteget láttak el a táborban – közli a központ fogorvosa, akin látszik, hogy az eddigi szolgálat alatt nem sokat pihenhetett.
A szabadidő eltöltése egyébként is unalmas programokkal telik, többnyire a biliárdasztal és az internet mellett, vagy társasjátékokkal szórakoztatják magukat a táborlakók.
A katonák kérésére a honvédelmi tárca vezetője megígéri, hogy megoldják a műholdas televíziókapcsolatot Budapest és Al Hillah között, így legalább esténként elérheti a harcosokat az otthoni szó. Kiépítettek egy híradó- és informatikai központot is, ahol különböző térképeken modellálják a csapatok mindenkori helyzetét. Az egyik atlaszon piros fejű gombostűkkel jelölik meg a támadások helyszíneit, láthatóan a szállítók útvonala mentén nagy foltokban gyűltek össze a „piros pontok”. A katonákkal folytatott beszélgetésből azonban kiderül, hogy ennek ellenére szinte senki sem akar hazamenni.
Jól megvagyunk egymással, szinte már olyanná váltunk, mint egy nagy család – mondja az egyikük. – Nem értjük, hogy miért akarnak minket leváltani, hiszen az újakat szintén mindenre be kell majd tanítani, és ezzel nemcsak a szolgálat kockázatát növelik, hanem a költségeket is – panaszolja azzal a hírrel kapcsolatban, hogy a katonák többségét a szolgálatuk lejárta után haza kívánják vezényelni, mert állítólag eluralkodhat rajtuk a fásultság. Tény, hogy a magyarok egyikének arcán sem ül mosoly. Nem tudni, hogy ez annak köszönhető-e, hogy most kezdődnek a tíznapos szabadságolások, és már mindenki az otthoniakra gondol, vagy a leváltás, esetleg a napokban történt támadási kísérlet okozza az arcokon megbújó önfegyelmező szigort. Szenes Zoltán vezérkari főnöktől később úgy értesülünk, hogy a helyi felmérések szerint csak a magyarok fele maradna Irakban, a többiek inkább hazamennének a februári váltással.
A hangulat nem túl vidám az ötvenszer száz méteres csarnokban kialakított ebédlőben sem. Az arab konyhások által felszolgált ebéd engem sem önt el osztatlan örömmel. Száraz hamburger, aszott sült krumpli és a Burger Kingből ismeretes hagymakarika a menü, amit nehezen bír a pirospaprikával fűszerezett orjaleveshez szokott magyar gyomor. Havonta ugyan egy-egy nemzet saját specialitást főz, nemrég például gulyást „alkottak” a magyarok, de mint az egyik katonától megtudom, a hazai ízeket csak otthon lehet élvezni igazán, elszakadva a családtól mindez csupán illúzió.
A látogatás alatt hamar elszáll az idő. Juhász Ferenc október 23-ról emlékezik a katonákkal, majd az állománygyűlést követően ismét „elragadnak” bennünket a sólymok. Bagdad felett erősebben markolják a pilóták mögött gubbasztó kiskatonák a fegyvereket. Alattunk rendezetlen, tető nélküli, itt-ott szétbombázott házak között kavarog a városi tömeg.
Amerikai kísérőink a Többnemzeti Központi Parancsnokság rezidenciájára szállítanak minket, amelyet Szaddám Huszein palotakomplexumának egyik épületében alakítottak ki. Meglátogatjuk a diktátor palotáját is, amelyet egy mesterséges tóban kiépített félszigetre húztak fel, egy monumentális giccspark oszlopsoros kőtömbjeként. A megalomániás ízléstelenséggel megtervezett épület tíz méter magas, aranyozott kapuján belépve teniszpályányi alapterületű, hatalmas belmagasságú márványcsarnok tárul elénk. A plafonról műhold méretű kristálycsillár ontja a fényt. Az egykori palotaegyüttes egyik kisebb épületében kapunk közös szálláshelyet. Tábori ágyakon alszunk, függönyökkel, bútorfedő huzatokkal takarózva. Éjjelre lehűl a levegő, ráadásul a légkondicionáló tovább hűti a szobát. Kint, Szaddám úszómedencéjében mulatoznak az amerikai katonák, miközben mi az emeleten fagyoskodunk. A légkondi sajnos előírás, bármilyen is legyen a hőmérséklet a palotatermekben. Mielőtt elnyom az álom, arra gondolok, milyen lehet most a magyarok táborában a takarodó. Ekkor még senki sem tudhatja, hogy egy nap múlva Bagdadban huszonkilenc rakéta landol az amerikai védelmi miniszterhelyettes közeli szálláshelyén, és egy robbantássorozat után több mint negyven halottat szállítanak el a romok alól. Csak a fegyverek ropogását halljuk a város felől.
origo.hu
Kábítószer-kereskedőket fogtak a rendőrök a Havanna-lakótelepen
