Kezeket fel!

Gyerekkoromban kártyanaptárakat gyűjtöttem. Volt köztük Corvin áruházas, traubisodás, néha egy-egy autós, amit a fiúkkal el lehetett cserélni, sőt egyszer kaptam a Szovjetunióból egy sorozatot, melynek adu ásza a Vahtang Kikabidze nevű, grúz színészt ábrázoló darab volt.
Gyűjtöttem még Donald-rágópapírokat, szalvétát, ínségesebb időkben pedig használt rágógumit. Mármint én használtam, aztán egy műanyag dobozkába tettem, és az így felgyülemlett tizenöt–húsz darabos készletből időnként előszedtem egy-egy különösen ízletes darabot, továbbcsócsálás végett.
Jópofa elfoglaltság a gyűjtés! A felgyülemlett tárgyakat lehet nézegetni, rendezgetni, áttörölgetni, ide-oda rakosgatni, csereberélni, miegymás. Sokan hódolnak ennek a szenvedélynek felnőtt fejjel is, én miért ne tehetném?
Elhatároztam, hogy pénzt fogok gyűjteni!
Szeretem a pénzt, nem szégyen az! Örömöt okoz, ha az ujjaim közt vaskos bankókat pödörgethetek. Még hogy a pénznek nincs szaga? Dehogynem! Büdös!
Kérem, ha akad otthon egy kis büdös, fölöslegessé vált vagy megunt pénze, küldje el nekem! Engem nem zavar, hogy használt! Elfogadom akkor is, ha itt-ott pecsétes egy kicsit.
Nem titkolt szándékom egy minden eddigit fölülmúló gyűjtemény létrehozása. Gondoljon bele, milyen nemes célt szolgál, ha segít nekem ebben!
Igazság szerint púp a hátamra az a sok rendszerezés, számolgatás, ráadásul a papírpénzt annyian megfogdossák, hogy – akár – még valami lassan gyógyuló, gusztustalan betegséget is összeszedhetek közben, mégis vállalom a kockázatot ön helyett, mert önzetlen vagyok.
Húzódozik? Ám legyen! Maga igazán, de igazán fölmérgesített, úgyhogy; kezeket fel! Követelem, hogy azonnal szedje össze az összes, otthon található készpénzt, ékszert, ezüst gyertyatartót, nagypapa régi zsebóráját, miegymást, és lóhalálában adja föl a postán a címemre, különben semmi értelme az egésznek!
Ezt úgy értem, hogy maga fölöslegesen rémül halálra, miközben az én anyagi helyzetem jottányit sem változik. Mármint az a dolgok rendje, hogy a rabló rabol, az áldozat meg áldozatot hoz. Másképp szólva; egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben vagy hol, maga meg adja ide a pénzemet!
Jó, mondjuk azt, hogy ez egy afféle figyelmeztető rablás! Olyasmi, mint amikor az ember fizetési felszólítást kap az adóhivataltól.
(Külvárosi sikátor; ködös, novemberi éjszaka; telihold a felhők mögött; a közelben vonyító farkasok ólálkodnak.) Érezte már a tarkóján az adóhivatal jéghideg, metsző leheletét, miközben a fülébe fröcsköl az a nyúlós, büdös nyála neki? Riadt már föl verejtékben úszó testtel arra, hogy egy minimum ötven százalékban nejlonanyagból készült, enyhén szűk ingben izzadó, óriási hónalj a jussát követeli öntől pénz formájában?
Különben is, miért adóhivatalnak hívják, és nem elvevőhivatalnak? Na, mindegy.
Ööö… izé… nekem az is megfelel ám, ha kisegít egy kisebb kölcsönnel! Nem maradok adósa! A héten megnyerem a lottó ötöst, és abból visszafizetem az egészet.
Sokat töprengtem azon, hogy vajon mihez kezdek majd a sok pénzzel? Persze, adományok, világbéke, meg minden, de azért nem árt az ilyesmit előre megtervezni. Mert mi van, ha hirtelen nyerek, és a nagy kapkodásban meggyűrődik a pénznek a sarka? Hát, hogy néznék a közértben a pénztárosnő szemébe, miközben egyenként kisimítja az összeset? Különben is, mit vegyek a boltban ennyi pénzért? Krinolint? Jó, de mihez kezdjek annyi krinolinnal? Adjam a Besenyő Pista bácsinak? Vagy fürödjek krinolinban? De hát attól csupa faggyú lesz a bőröm!
A „PÉNZ = KRINOLIN = BŐRZSÍR” képlet alapján maga is könnyen kiszámíthatja, hogy nyavalygás helyett az a legjobb megoldás, ha nekem adja a pénzét. Köszönöm!