Kik voltak ezek a hadifoglyok ezerötszázan, kik voltak a gyilkosok, és hogyan történhetett, hogy a háború befejezése után nyolc és fél évvel, a „békés” tervgazdálkodás, a tiszalöki vízlépcső és erőmű építése közben a védtelen tömeg közé lőttek? Az ötven évvel ezelőtt történtekre emlékezik Tasnádi Frigyes volt hadifogoly és Görbedi Miklós nyugalmazott tanár, tiszalöki helytörténész.
– Mi volt az előzménye a fegyverek eldördülésének?
– A barakktábor udvarán szorongott vagy ezer ember, mert a táborparancsnok aznap délelőtt gyűlést tartott – mondja Tasnádi Frigyes. – A hadifoglyok többsége sváb származású magyar volt, a más nemzetiségű foglyokat, jugoszlávokat, cseheket, magyarokat néhány héttel azelőtt elengedték. A sváb származásúakat azért tartották még a táborban, mert nem kapták meg az engedélyt, hogy eltávozhassanak Nyugat-Németországba a kitelepített családtagjaikhoz. Vártak a bejelentésre.
– Ehelyett mi történt?
– A kapuban a katonák felállítottak egy maxim géppuskát. A felháborodás akkor kezdődött, amikor a táborparancsnok főhadnagy új munkaversenyt hirdetett, és a foglyokat leszidta, amiért visszaestek a teljesítmények. Augusztusban egy civilekből álló pártdelegáció három nyelven is kihirdette – pedig mindenki tudott magyarul –, hogy szeptember végéig az internálótáborokból mindenkit hazaengednek, mert a Nagy Imre-kormány az internálás intézményét megszüntette. Megjegyzem, mi nem is voltunk internálva, mi hadifoglyok voltunk egészen az utolsó napig.
– Nem értem. 1953-ban lehettek még hadifoglyok Magyarországon, nevezetesen Tiszalökön?
– De még mennyire. Hat–nyolc évi orosz fogságból jöttünk haza 1950 decemberében.
– Ön előtte katona volt?
– Katona voltam, de a Szovjetunióban nem harcoltam, csak magyarországi hadműveletekben vettem részt. Tizennyolc évesen, 1944 október végén besoroztak a harcoló SS-be (Waffen SS). Szökésről akkor már nemigen lehetett szó.
– Ön is sváb?
– Persze, csak a nevem magyar. Eredetileg Zeller Frigyes vagyok, mivel abban az időben ajánlották a szüleimnek nevük magyarosítását. Nos, harcoltam Maglódon, az Attila vonalnál, és decemberben a lábamon megsebesültem. Az utolsó kórházszerelvénnyel még el tudtam Németország felé hagyni az országot.
– Hol esett fogságba?
– Csehszlovákia területén először az amerikaiak fogságába, akik átadtak a szovjeteknek, és a doni szénmedencébe hurcoltak. Hat éven át dolgoztam a gulág lágereiben, majd amikor hazaengedtek Magyarországra, egy percig sem maradhattam szabad, mert 1951 februárjától hadifogolyként dolgoztam a tiszalöki duzzasztógát építésénél.
– Számos, Oroszországból hazatért hadifoglyot szabadon engedtek. Önt és még sok társát miért nem?
– Erre keresem máig a magyarázatot. Mi katonák voltunk. Egyetlen magyarázat lehet, hogy például, ha ötezer munkásra szükség volt valahol, akkor ezt a létszámot a hazatérők közül kiválasztották, munkatáborba küldték őket, a többiek mehettek haza. Nyilván számított, hogy német egyenruhában harcoltunk.
– Görbedi Miklós nyugalmazott irodalom- és történelemtanár nem volt a tábor lakója, de itt élt Tiszalökön, ükapjáig visszamenőleg itt vert gyökeret a család. Mint helytörténész sokat tett azért, hogy kiderüljön az igazság. Megírta a tiszalöki hadifogolytábor történetét 1020 nap az őrtornyok árnyékában címmel. Sőt írt a titkosan kezelt kazincbarcikai és kecskeméti táborokról is. Mint fiatal tanárember, hogyan élte meg a falu határánál a láger felépítését?
– Az előmunkálatokra az úgynevezett köztörvényes bűnözőket hozták, akik nem tudták a tojás-, a sertés-, a búzabeadást teljesíteni – meséli Görbedi Miklós. – Ezeket a parasztokat egy-két évre elítélték, és ezzel a kommunista államnak megvolt az ingyenmunka. A rabok 1950 nyarán kezdték építeni a vasvázas, nádpallóval fedett, kívül-belül bevakolt barakkokat. Ez a vakolat annyira friss volt, hogy amikor elkezdték hozni a Szovjetunióból érkező hadifoglyokat, ők az ujjukat át tudták dugni a falon. Innen Tiszalökről is sok civil dolgozott a tábor felépítésén. Nekünk azt mondták, hogy ide olyan közveszélyes személyeket hoztak, akiket a Bakonyban fogdostak össze. Kérték, tartsuk távol tőlük magunkat, mert hajlandók gyilkolni is.
– Mi volt a valóság?
– Az itt lakók is rájöttek lassan, hogy félrevezették őket. Az erőmű építésén a rabokkal dolgozó tiszalökiek aztán megtudták, hogy becsületes, tisztességes, sok esetben tanult emberekkel van dolguk. Mint a község helytörténésze 1982-től kezdtem titokban kutatni a valódi tényeket, amiben nagy segítségemre volt az itt letelepedő Tasnádi Frigyes. A táborban folyamatosan 1300–1500 ember lakott, de a foglyok cserélődtek. A tiszalöki lágernek volt egy „testvértábora” Kazincbarcikán. Nevelési, büntetési célzattal innen vittek foglyokat oda, onnan meg ide. Magyarországon is volt gulágvilág. Egyébként Kecskeméten is létezett kényszermunkatábor, erről is keveset beszélnek.
– Térjünk vissza a sortűz kiváltó okára.
– Tehát a foglyok arra vártak, hogy a táborparancsnok közölje velük, mikor mehetnek haza – veszi vissza a szót Tasnádi Frigyes. – Miután kiderült, hogy tovább kell dolgozniuk, a parancsnok megkérdezte, van-e valakinek ehhez hozzáfűznivalója. Többen felálltak, és kifogásolták, hogy nem engedik el őket, hiszen akadtak ott többen olyanok is, akik nem voltak katonák, nem harcoltak. Mások azt panaszolták, hogy miért nem illetnek meg bennünket az internáltak, a hadifoglyok jogai? Nem kaphattunk levelet, csomagot, újságot. Volt olyan fogoly, aki gyalázatosnak nevezte az ételek minőségét, mennyiségét, és megmondta, hogy ilyen koszt mellett nem lehet egy újabb munkaversenyt elkezdeni.
– Nem kaptak például húst?
– Kaptunk, de képzelje csak el, mindennap hoztak egy lesoványodott lovat. Általában azt a lovat vágták le, amelyik nem bírta el a kordét, amivel a földet hordtuk. Az újságok persze zengzetes szavakkal hirdették, hogy a legmodernebb eszközökkel épül a tiszalöki duzzasztógát. Valójában csákány, lapát, talicska, a lovas kordé és a mi kizsigerelésünk volt az, amivel felépült a gát. A kosztra visszatérve: egy lesoványodott lovon mennyi hús van? Ezernégyszáz embernek mennyi jut abból? Ehhez járt a tojás nélküli tészta, a káposzta, ami csak arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Miután a táborparancsnokot ezek a kérdések készületlenül érték, közölte, hogy kivizsgálja a panaszokat, de alig lépett a szögesdróton túlra, az őrség kiemelte a felszólalókat és bezárta őket az ávóskörlet melletti fogdába. A fogolytömeg erre észbe kapott, és torkaszakadtából követelte: fogdásokat vissza! Közöttük volt Finn Ferenc, a fogoly táborparancsnok is. Közben a szivattyúsoknak ki kellett volna menniük második műszakra, ugyanis a munkagödörből állandóan szívatni kellett a vizet, hogy dolgozni lehessen. Kétszáz kút volt a munkagödör köré ásva, azokból szivattyúzták a vizet a Tisza-mederbe. Miután órák múlva se engedték szabadon az embereket, azt mondta a szivattyús műszak, hogy addig nem mennek ki dolgozni, amíg nem engedik el a fogolytársaikat.
– Ezután mi történt?
– Patthelyzet alakult ki. Az ávósoknak tilos volt fegyverrel belépniük, attól tartva, hogy a fegyvereket a rabok elveszik tőlük, fegyver nélkül viszont nem mertek az udvarra lépni ezer ember közé. Háborgott a tábor, és a szócsata egyre durvább lett. Az őrtornyokban állig felfegyverzett ávósok figyelték a fejleményeket, közben a táborparancsnok erősítést kért. Este hat órára több mint hatszáz ávós és határőr érkezett teherautókon, és körbevették a tábort. Pesti mozgóezredtől is jött három teherautónyi katona. Kitörésre gondolni sem lehetett. Először megjelentek a tűzoltók, hátha a magas nyomású vízsugárral be tudják a barakkokba kényszeríteni az embereket. A szivattyújuk elromlott, erre a tömlőket rákötötték a vízvezetékre, elkezdték locsolni az embereket, de a foglyok közül valakinek eszébe jutott, hogy ki kell nyitni az összes vízcsapot a tábor területén, és akkor nem lesz nyomás. Ez történt, a fecskendők lekonyultak.
– Ekkor léptek közbe az ávósok?
– A tűzoltók kiszaladtak a táborból, és Bokszer, a gyűlölt tiszthelyettes, aki kérdezés helyett ütött, pisztollyal a kezében belépett az udvarra, és a legelső embert, aki közelében állt, fejbe lőtte. Widlhofer József bajtársunk azonnal szörnyethalt. A későbbi iratokból tudtuk meg, hogy a táborparancsnok arra adott utasítást, hogy fegyverhasználat nélkül kell elnyomni a zendülést. Tehát amit Bokszer csinált, az közönséges gyilkosság volt. Soha nem tudtuk meg a valódi nevét.
– Hogy reagált a tömeg?
– Óriási felhördülés volt, mindenki Widlhoferhez rohant, de a kapunál álló tiszt annyira megijedt, hogy tüzet vezényelt. A maxim géppuska elkezdett kelepelni, az őrtornyokból is sorozatokat adtak le a foglyokra. Ezer embert tizenkét méterről nem lehetett eltéveszteni.
– Hányan haltak meg?
– Öten azonnal meghaltak, negyvennél is többen súlyosan megsebesültek. Meghalt a soproni Josef Widlhofer, a bécsi Georg Gazafi, a Levélből származó Mathias Geistlinger, a budaörsi Jozef Schulz és a bátaszéki Hans Tangel. Alig voltak harmincévesek. Ez volt a tiszalöki sortűz. A halottak reggelig kint feküdtek az udvaron, a sebesülteket a bajtársak a barakkokba vitték. A tiszalöki orvos és a mentősök csak másnap délelőtt léphettek be a tábor területére.
– A faluban mit tudtak ezekről az eseményekről?
– A faluban azt mondták nekünk, hogy lázadás történt, a rabok ki akartak törni a táborból – emlékszik vissza Görbedi Miklós. – A lövéseket leginkább Tiszadadán hallották, bár volt, aki Tiszalökön is hallotta. Csak két-három hét múlva suttogták az emberek, hogy valójában mi történt a táborban. A lágert egy hónapra rá felszámolták, és a foglyokat elengedték, többségük Nyugat-Németországba távozott. A részleteket csak akkor lehetett megtudni, amikor tíz évvel később visszajöttek az első hazalátogatók. Egyébként pedig a tiszalöki sortűzről azért lehet még ma is keveset tudni, mert Európában sehol nem fordult elő, hogy valahol nyolc évvel a háború után saját állampolgárságú hadifoglyokat lágerekben tartottak és közéjük is lövetnek. Ez még az akkori mércével mérve is durva tett volt. Ez a hallgatás oka. Miután a hadifoglyok elmentek, eltakarították a barakkokat, a föld színével tették egyenlővé a tábort.
– Volt-e az eseményeknek bármilyen következményük?
– Budapestről egy magas rangú ávósküldöttség érkezett, és keresték a bűnbakot. A zendülés valódi oka nem érdekelte őket. Végül Finn Ferencet és Hubertet elítélték még öt, illetve hat év börtönre. Őket okolták a lövöldözésért.
– Bokszert nem büntették meg?
– Ő szóba sem került – mondja Tasnádi Frigyes. – Később mindenkit megtaláltunk, például Kiss Kálmán ávós századost, táborparancsnokot, Nagy László hadnagyot, azaz Makarónit, de Bokszerről semmit sem tudtunk meg. Senki nem árulta el, kit takar ez a gúnynév, pedig a gyilkosságért minden bíróság elítélte volna.
– Ez a Makaróni valójában ki volt?
– Előzőleg Recsk operatív tisztjeként működött. Akik Recskről megszöktek, azokat ő szedte össze. Amikor hozzánk került, szintén operatív csoportfőnöknek, akkor a Hosszú becenevet kapta, mert langaléta ÁVH-s volt. Egyszer gumibottal elverte a talpamat. Le kellett feküdnöm a földre, felemeltem a lábamat, és húszat ráhúzott.
– Miért kapta a büntetést?
– Azért, mert azt mondtam neki, hogy az ő módszereik sem különbek, mint a Gestapóéi. Egyébként Nagy Lászlónak hívták, később az IBUSZ-hoz került vezető beosztásba.
– Ön miért nem ment Németországba?
– Mert nem engedték, ugyanis nem voltunk kitelepítve. Megkérgesedtem. Hetvennyolc éves vagyok, egész életemben rengeteget dolgoztam, mégsem jutottam egyről a kettőre. Cukrász a mesterségem, a tiszalöki cukrászüzemből mentem nyugdíjba. Tiszalökön megismerkedtem a mostani feleségemmel. Született egy lányunk, és most három fiúunokám van.
– Ennek az elhallgatott lágernek s mindannak, amit átélt, van-e tanulsága?
– Számomra az volt a tanulság, hogy a piramisok óta nem változott semmi. Mindig a győztes diktál.
-----------------------------------------------------
Tiszalök város önkormányzata és az egykori hadifoglyok 2003. október 4-én 14 órakor a tábor helyén álló emlékműnél kegyeleti ünnepséget rendeznek az ávóssortűz 50. évfordulójára.
origo.hu
Ez az étrendkiegészítő lehet a titok, ha pihentető alvásra vágyunk
