Palesztin patthelyzet

Mahmúd Abbász után Ahmed Korei sem bírta sokáig a palesztin miniszterelnökséggel járó megpróbáltatásokat. Mint bejelentette, az ideiglenes kormány vezetését még vállalja, de a három hét múlva felállított végleges testületben már nem kíván szerepet vállalni. Máshogy fogalmazva, megelégelte a huzavonát saját vezetőivel, elsősorban Jasszer Arafat elnökkel, s a szélmalomharc helyett valószínűleg marad „hagyományos” politikus a palesztin parlamentben.
Rövid idő alatt így két kormányfőt „fogyasztott el” a Palesztin Hatóság, de egyikük sem tudott valódi áttörést elérni, a terveket vagy az izraeliek, vagy a belső ellenzék torpedózta meg. A palesztin kormányon belül újfent a belügy- (vagy belbiztonsági) miniszter személyén alakult ki vita. A biztonsági szervezetek felügyelete ugyanis nagyon kényes téma, Arafat néhány csoport ellenőrzését semmi esetre sem akarja kiadni a kezéből, aktuális miniszterelnökei azonban épp ezt tartják az egyedüli útnak a válságból való kilábalás érdekében. Abbász alatt Dzsibril Radzsub, most Nasszer Juszef személye volt elfogadhatatlan Arafatnak, a kormányfők pedig távoztak a kilátástalan viták következményeként. Arafat jelenleg Hakam Balavit, az általa vezetett Fatah szervezet egyik vezetőjét támogatja a belbiztonsági miniszter pozíciójára, amellyel valószínűleg a parlament nem fog egyetérteni, így egyre nagyobb az esély, hogy komédiává válik a palesztin kormányalakítás.
Ezalatt Izrael a kezét dörzsöli, látván, hogy a külvilág felé oly egységesnek tűnő palesztinok képtelenek személyes ambícióikon felülemelkedni. Csodálkozni ugyanakkor nem lehet a szomorú komédia kialakulásán. Az elnyomott palesztinok vezetésében nagy gondot okoz a tekintélyelvű vezetés, amelyet felfrissíteni szinte lehetetlenség. Arafat ugyanis élő legenda, mítoszok veszik körül, a palesztin lakosság számára pedig mesehősként jelenik meg. Eltávolítását a hatalomból Izrael és az Egyesült Államok üdvözölné, a palesztinok viszont semmiképp nem fogadnák el. Arafat pedig úgy érzi, népszerűségével többet használ az „ügynek”, mint amit elveszteget a kormány összeállítása feletti tárgyalások sikertelensége miatt. Patthelyzet alakult ki, s ami még vészesebb, a palesztinok közül egyik félnek sem igazán érdeke, hogy legyőzze a másikat – a kormánynak és az elnöknek is igen stabil a helyzete.
Az viszont teljesen biztos, hogy bárki kerül is ki győztesen a belharcból, biztosan nem fordítja fegyvereit a militáns csoportok tagjai felé. Azzal ugyanis mindenki tisztában van, hogy egy átláthatóan és demokratikusan működő, választott kormány a polgári parlamentben nem feltétlenül eredményezi a független palesztin állam megalakulását. A katonák elleni támadásokkal a palesztin lakosság túlnyomó része egyetért, csak az izraeli öngyilkos merényletek osztják meg a társadalmat. A fegyveres önvédelem azonban a nemzetközi színtéren elismert alapjog, amelyről nem szándékoznak lemondani a palesztinok. A nagy kérdések így továbbra is az utcán dőlnek el, a ramalláhi irodában csak bizonyos alapokat adnak hozzá.