Rések, avagy négykézláb a Möbius-szalagon

Mint a térképrajzoló. Úgy dolgozik. Minden képe táj. Mindegy, mit ábrázol – biztos, hogy van felső nézete is. Végig tudunk tekinteni rajta. Megvalósítja a lehetetlent. Belülről vizsgál valamit – kívülről. Része valaminek (világegyetem, csillagrendszer, Föld, Sopron, Pest, Vaskapu utca), mégis rálát, teljességében mutatja. Kinéz belőle, és azt látja, amiben van. Olyan ez, mint a matematika. Vagy a csillagászat. Ezért hát nagyon is találó a kiállítás címe: Égi térkép.
Mintha felülről néznénk az őstájra. A kondérba, amiben az ősleves forr. Ahol minden egybekavarog, ahol semmi sem állandó, semmi nem egynemű, semmi nem elkülönült. Semmi nem azonos még önmagával. Ahol még minden ősegyszerű és ősbonyolult, nincs jó és rossz, szép és rút. Itt mindez még együtt van. Nincs érzés, fájdalom, gyász és öröm, nincs hang és csend, csak fenséges közöny. Nincs gyönyör és düh, nincs borzalom, gigászok sincsenek, Kronosz még meg sem született. Csak az örök vajúdás van. Vonaglás, kavargás, hullámzás, rángás, bugyogás és fröcskölés. Nincs kívül és belül, nincs sötétség és világosság, nincs fent és lent. A mindenség vajúdik, hogy megszülje önmagát.
Mindez egyetlen képben. Benne a történelem előtti, sőt idő előtti egyetemes múlt. Ami mindnyájunkban közös – emberben, csimpánzban, de még a bőregérben és a dagonyázó fekete bivalyban, a pillangóban, a majomkenyérfában és a fűben, a kristályokban, a sivatag homokjában is. Benne van az idők kezdete, a legősibb teremtés, az őselemek, az anyag születése. Aztán benne az élet születése is. Végül a teremtés egy másik, nekünk személyesebbnek tűnő módja, a szülés. Mindez egy képen. És persze a képek sorában, a képek együttesében is. Az eddigi életmű egészében.
Ezek a képek térképek. Úgy nézünk rájuk. A tájaikra. Fürkésszük őket. Bámuljuk, ahogy a vulkán kráteréből kicsordul a fortyogó magma. Itt-ott még fehéren világító, izzó patakokban csordul a láva – kohóban az olvadt fém. Másutt már csak a kihűlt bazalt izomkötegei. A vulkáni kő csomói és görcsei, az egykori örvénylés és fortyogás megdermedt bugyborékai.
Múlt és jövendő. Fent és lent. Kint és bent. Alul és felül. Grandiózus és parányi. Semmi sem állandó. Minden mozgásban van. Minden viszonylagos. Minden aprócska vonásnak, foltnak új és új jelentése van. Ami az előbb szőrcsimbók volt, az egyszer csak elröppenő madárrá lesz. Ami az előbb galaktikus ködlabda volt, az bolygóvá, emberi aggyá, dióbéllé kicsinyül. Ezek a képek nemcsak térképek, hanem időképek is. Hiszen az előbb még röpültünk a táj fölött, fürkészve bámultunk lefelé, aztán egyszer csak minden fölénk kerül. Eltűnnek a gránit, a bazalt súlyos rétegei, és vulkánfelhő gomolyog fölénk. Pernye kavarog és forró hamu. Alulról bámuljuk az égi tájat, a tornyosuló, villámrejtegető esőfelhőket, égi erdőket és hegyeket. Az ég csatornáit. A menny kiszáradt folyómedreit. Bibliai táj, melyen zabolátlanul rohantak valaha az ókor előtti idők nagy vizei, a mindent elsöprő folyamok és szökőárak, aztán az ég csatornái elzáródtak, a víz levonult, visszahúzódott, itt maradtak nekünk a kiszáradt völgyek, a kanyonok és vápák, a repedezett föld, a kavicshegyek, a sivatagok. Az égi térkép.
Fent és lent. Kint és bent. Tűz és víz. Föld és ég. Múlt és jövő. Úgy bujkálunk az anyag és az idő résein, hogy nem tudjuk már, mikor és hol vagyunk. Négykézláb mászunk a Möbius-szalagon.
Arra tenne itt kísérletet valaki, hogy a teremtést, az élet születését s az életet magát szorítsa képbe? Nem lehetetlen ez?! De igen, az. Eleve bukásra ítélt, ám nagyon is magasztos, méltóságos feladat. Hogyan is mondta valaha egy nagy író, egy különben aprócska ember? „Én a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.”
Ezek a képek anatómiai táblák is. Különböző nedvek atlaszai. Nyirkok mappái. Szőrök és gyökerek képi enciklopédiái. Tüdőlebenyek és tölcsérek. Tüdőgyökerek. Hörgők és léghólyagocskák. Boncolt – vagy meghasadt? – szív. Vénák, artériák, hajszálerek. Apró, lila kis erecskék dróthálói. A lábon. Ahol vékony a bőr. Mondjuk belül, a boka körül. A saját lábamon. Mindennap látom, amikor a zoknit húzom. És látom a kedvesem combján is. Oldalt, hátul, középtájt. Tízforintos nagyságú, kerek folt. Vérkukacok a bőrfelszín alatt. Csatornák. Nedvek. Nyirkok. Meg a belsőségek. Májak, epék, vesék. Agyak. Szőrös agyak. Kilombosodott agyak. Kiszáradtak, ágbogasak. És a kövültek. Aztán a villámló, világító agyak – sziporkázók, akár a csillagfelhők, derengők, mint galaktikus ködök. És megint a rések. Bozontos rések. Vágások. Hágók. Bozót felverte hasadékok. Résbozontok és csillagrések. Hegyek és testek. Szőrös mellkasok, boglyás fejek és dombok. Bundás hajlatok. A hús és bőr, a kemény szikla redőiben bokrosodó szőrök. Ágbogak. Füvek. Göndörödő bolyhok. Gyapjak. Bozontos rések előtt felmeredő sziklák. Isteni nyílások. Galaktikus ködhasadékok.
Mint éjszakai tájat, úgy is nézhetjük ezeket a képeket. Erdők, fák sziluettjei. Ahogyan a derengő égre kapaszkodnak. Nyárfák, kopasz jegenyék úsznak az égbolt feszített víztükrén. Forró szelekben hajladoznak. A felhők résein hold világlik, a mindenség dereng. A fagyöngy sötét ördögkereke lent, a malomtó vizében, a fűzfák pedig magasan az égben. Mint Fortuna kerekén, ismét fordul velünk minden. Ami lent volt, fölfelé indul, ami fönt volt, aláhullik. Csak a valószínűtlen ködök és párák – mondjuk a soproni Tómalom, a Fertő, a bibliai Sós-tenger vagy a Tigris és az Eufrátesz felett – állandóak. Minden más változik, bizonytalan. Még a fák is. Az égi fák. Lombjukat már elhullatták, csupasz ágaikkal, gallyaik szövevényes artériahálózatával mégis úgy állnak, mintha földnek és égnek, múltnak és jövőnek lennének összekapcsolódási pontjai.
Lám, megint a rés. Olyanok ezek az éjszakai tájak, mint elalvás előtti kósza gondolatok. Még nem álomban, de már nem is ébren. Még nem bent, de már nem is egészen kint. Valahol a kettő között.
Ezek a képek erjesztenek. Megindítanak. Megmozdítanak. Minél tovább nézem, annál többet árulnak el nekem. Ahogy nézem őket, nem fogynak, hanem egyre színesednek. Pedig nem mesélnek. Nem mondanak el történetet. Nem állítanak semmit. Nem is kérdeznek. Vannak. Közönyösen. Bámuljuk őket, és ők nem néznek vissza ránk. Ahogy a csillagos ég, az erdő, a puszta vagy a sivatag sem. Nem szólnak hozzánk, miként a patak sem. És még valami. Figyeljék majd meg. Minden képen ott vannak. Mindig bal profilban. Démonok? Szellemek? Halottak? Nem tudom. Valakik. Talán akik születésünk előtt voltunk. Vagy amikké halálunk után leszünk. Nem jóságosak, nem barátságosak, nem bizakodók. Nem gonoszak, nem barátságtalanok, nem kétségbeesettek. Talán mert túl és innen vannak. Egyszerre mögöttünk és előttünk is. Nem úgy mint mi, itt a résben. Születés és halál közt.

---

Elhangzott 2003. szeptember 12-én az Örökmozgó Galériában a kiállítás megnyitójaként.