A megbékélés nevében

Nincs olyan szocialista politikus, aki az ’56-os forradalom kapcsán – egyébként már évek óta – ne a megbékélésről beszélne. Kovács László értetlenül fogadja, hogy a jobboldal nem akar velük ünnepelni, s hogy a radikálisabbak úgymond megzavarják az emlékezés méltóságát. Október 22-én a pártelnök Kaposvárott, Nagy Imre szülővárosában az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, a névtelen hősöket és mártírokat méltatta, s azon tanakodott, hogy miért is ne lehetne október 23. minden évben a nemzeti összefogás ünnepe. Szólt arról: mindenki egyetért az 1956-os forradalom céljaival, a szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtésével.
Kovács azonban egy korábbi, ’56-ról szóló írásában, még az MSZMP KB osztályvezetőjeként, másként gondolkodott. A párt egy 1981-es, balatonföldvári tanácskozását összegezvén, a Pártélet hasábjain arról értekezett: mi segítette a belső és külső osztályellenségeket a néphatalom elleni, 1956. októberi nyílt ellenforradalmi támadásban. Szólt „az ellenforradalom leverését követő konszolidációról”, „a szocialista építés közös törvényszerűségeiről”, s arról, hogy a komolyabb válságokat elkerülő szocialista fejlődés legfőbb biztosítéka: az egyidejű hűség nemzetünk piros-fehér-zöld zászlajához és a nemzetközi munkásmozgalom vörös lobogójához. Kovács végül azt írja: „A viták hangulata, a problémák őszinte, nyílt felvetése, az időnként szenvedélyes hangú érvelések közepette is mindvégig szívélyes, elvtársias légkör ismételten igazolta: a kommunista mozgalomnak rendkívül nagy szüksége van az ilyesfajta fórumokra ahhoz, hogy a pártok alkotó, marxista–leninista választ tudjanak adni változó világunk bonyolult problémáira.” És Kovács László nem érti, hogy a jobboldal miért nem akar vele közösen ünnepelni. Nem érti, hogy miért fütyülik ki a szocialistákat, amikor mostanság ’56-ot forradalomként emlegetik, s az egykori „belső osztályellenségeket” hősökként dicsérik.
Katona Béla szocialista frakcióvezető-helyettes múlt héten hétfőn a parlamentben arról beszélt, hogy 12 évesen, ’56. október 26-án a Kossuth téren áhítattal hallgatta a felszólalókat. Idősebb korában, az MSZMP Központi Bizottságának 1989. február 10–11-i ülésén már beszélt is ’56-ról: „Az az érzésem, és nem akarok most itt részletekbe belemenni, hogy ezt a népfelkelést már nem tudjuk kitörölni a nép szótárából. Ez mindenképpen benne fog maradni, de nagyon jó lenne, ha határt szabnánk, megmondanánk, hogy tovább nem megyünk… Nekünk ebben viszont valóban nagyon keményen le kellene tenni a határt, hogy eddig és ne tovább!” Katona Béla a parlamentben Orbán Viktort bírálta, mert ünnepi beszédében két Magyarországról beszélt, így viszont „az emberek elbizonytalanodnak, és nem mernek tiszta szívvel ünnepelni, hiszen ők úgy emlékeznek, hogy 47 évvel ezelőtt egy Magyarország volt, mindenki ugyanazt akarta: szabadságot, demokráciát és jólétet”. (A napokban lesz egyébként 47 éve annak is, hogy Horn Gyula későbbi szocialista párt- és miniszterelnök karhatalmista lett.) Katona a jobboldalt tette felelőssé azért is, mert az tüntetőleg távol marad a hivatalos ünnepségektől; arról viszont nem beszél, hogy ők voltak azok, akik – félve a múlt felidézésétől – nem engedték tavaly a parlamentben megszólalni a forradalmárokat, s azon morfondírozott, hogy „tulajdonképpen tökéletesre fejlesztették – mármint a jobboldal – a párhuzamos ünneplés technológiáját”.
Önkritika: semmi. Mint ahogy arról sem hallhattunk semmit, hogy ha Katona oly nagy áhítattal hallgatta a forradalom hőseit, vajon miért lépett be az azok kivégzését és bebörtönzését elrendelő állampártba. Katona szerint azért az idei ünneplések során tettünk egy fél lépést előre, hiszen nem zavarta meg senki a megemlékezéseket; és nem sikerült ez – a megbékélés jegyében – Horváth Csaba szocialista polgármester-képviselőnek sem, aki mindenáron fel akart szólalni Orbán Viktor és Dávid Ibolya rendezvényén. Nem tudta ezt elérni maga Katona Béla sem, hiszen az ünnepi megemlékezések után mondta el provokatív, gunyoros, az ünneplés kapcsán az ellenzéket és annak bázisát piszkító beszédét.
Nézzük, a már említett Horn Gyula hogyan vélekedett ’56-ról az MSZMP KB 1989. február 10–11-i ülésén: „Nem szabad megengedni, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább.” Horn Gyula karhatalmi tevékenységéért 1957-ben Munkás–paraszt hatalomért emlékérmet kapott.
Érdemes felidéznünk egy másik nagy jelentőségű őszi eseményt is. 1989. november 3-án a párt, immáron MSZP néven, állásfoglalásban szögezte le, ünnepnek tekinti november 7-ét, és a nagy októberi szocialista forradalom megünneplésére hívja fel a társadalmat. Az indok a többi között a következő: november 7. történelmi jelentőségű esemény, a világ számos országában megteremtette a gyors ütemű társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségét. A dokumentumban az is olvasható: „Az MSZP meggyőződése, hogy az októberi forradalom eszméinek, a valódi lenini gondolatoknak az ezredfordulóhoz közeledő európai baloldal számára is van üzenetük.” A párt a megyei és városi szervezeteket arra ösztönözte, „a helyi adottságoknak megfelelően emlékezzenek meg november 7-ről, s kívánatos, hogy ezt az alkalmat is használjuk tagszervezésre, pártunk, programunk népszerűsítésére.” A miértekre is választ adnak: a sztálinista torzulás nem tekinthető sem 1917, sem a lenini eszmerendszer, sem pedig a bolsevizmus politikai stratégiája egyenes következményeinek. Később, 1990. május 27-én kongresszusi állásfoglalásban azt szögezik le: „A Magyar Szocialista Párt vállalja, tanulmányozza és tanulmányozásra ajánlja a szocialista mozgalom történetének nagy elméleti alkotóit, Marxot, Engelset és mindazokat, akik előttük vagy utánuk tőlük is tanulva alkottak jelentőset.” (Azt a képtelenséget ne próbáljuk megérteni, hogy a nagy elméleti alkotóktól miképpen tanulhattak a náluk korábban élők.)
És Kovácsék nem értik, a jobboldal miért nem akar velük ünnepelni sem október 23-án, sem november 7-én – igaz, mostanában az utóbbi évfordulóra már az MSZP sem akar emlékezni.
Az elméleti kérdésekről (Marx és Engels után) térjünk át a gyakorlatiakra. Két évvel ezelőtt az MSZP Köztársaság téri székházában tartottak egy ’56-os konferenciát. (A rendezvény célja, hogy a forradalom és szabadságharc baloldali jellégét bizonyítsa, ahogy ezt szocialista politikusok az előtt és az után is többször hangsúlyozták.) A szünetben a párt egyik tagozatának vezetője amiatt dühöngött, mert Medgyessy Pétert idős asszonyok kifütyülték a 301-es parcellánál. Az illetőnek a probléma megoldásáról is volt elképzelése, ez valahogy így hangzott: amikor hatalomra kerülünk, karhatalommal akadályozzuk meg, hogy ezek a vén k…k rikácsoljanak.
Kedves Kovács László, Katona Béla és a többiek. Az idén valóban nem volt rikácsolás.
A megbékélés nevében.