Az örökmozgó

Döbrentei Gábor, a XIX. századi magyar irodalmi élet ellentmondásos alakja nem igazán része az irodalomtörténeti „fősodornak”. Mi keltette fel az ön érdeklődését iránta?
– Fáy András emlékkönyvéről, emlékiratairól és regényéről, A Bélteky házról szóló disszertációmat írtam 1996–97-ben a Szegedi Egyetem klasszikus magyar irodalom tanszékén, amikor anyaggyűjtés közben feltűnt, hogy van egy alakja a XIX. századi magyar irodalomnak, akiről a kortársak egy része – Kazinczy Ferenctől Toldy Ferencig, Fáy Andrásig vagy Bajza Józsefig – szinte kizárólag ellenérzésekkel nyilatkozott. Nem is annyira az ő ellenszenvük volt érthetetlen számomra, hanem az, hogy az irodalomtörténetben ez az ítélet hagyományozódott százötven éven keresztül, és csak 1990-ben született meg az első olyan tanulmány, amelyben Csetri Lajos azt állítja, Döbrentei Gábor volt a korszak egyik legképzettebb és legnagyobb hatású irodalomteoretikusa. Izgalmas az az irodalomeszmény, amelyet értekezéseiben már az 1810-es évektől megfogalmazott: hogy az irodalomnak az esztétikai közösségteremtésen túl rendelkeznie kell nemzeti-etikai közösségteremtő céllal és hatással is.
– Kikkel levelezett Döbrentei?
– Rendkívül mozgékony életet élt. Soproni diákéveitől kezdve készült irodalomszervező pályájára. 1805–1806-ban az akkori protestáns szokás szerint külföldön, Wittenbergben tanult, de útközben minden nevesebb pesti, bécsi és németországi írót felkeresett, hogy személyesen felvegye velük a kapcsolatot. 1807-ben Kazinczy tanítványaként került nevelőnek az egyik legtekintélyesebb erdélyi családhoz, Gyulai Ferencnéhez, Kazinczy egykori menyasszonyjelöltjéhez. A család révén Döbrentei kapcsolatba kerül más erdélyi főúri házakkal, a Csereyekkel, Telekiekkel, Jósikákkal, Bethlenekkel, de Aranka György egykori nyelvművelő társaságának tagjaival is. Közkedveltségének köszönhető, hogy 1814-ben Döbrentei Gábor megindíthatja folyóiratát, az Erdélyi Muzéumot. A folyóirat nagy esemény a magyar irodalmi életben: az 1790-es évek közepe, a Martinovics-per óta hosszabb életű irodalmi vállalkozás nem jelenhetett meg magyar nyelven. A folyóiratnak szinte akadémiapótló szerepe volt: maga köré tudta gyűjteni a korszak irodalmárait, tudósait, az idősebb generációtól a legifjabbakig, az erdélyiektől kezdve a magyarországiakig. Érdekes, hogy a vállalkozást minden elméleti, irodalmi és tudományos érdeme, eredménye ellenére lekicsinylő módon szoktuk emlegetni egy bizonyítatlan és bizonyíthatatlan irodalomtörténeti feltevés miatt: Katona József állítólag az itt megjelent drámapályázatra küldte be a Bánk bánt, és Döbrentei állítólag nem ismerte fel a mű értékeit.
– Hamarosan meghódította a reformkor meghatározó figuráit is.
– A húszas években Budán telepedett le. A Ráday családdal, Majláth gróffal, az évtized vége felé a Széchenyiekkel és természetesen a Pesten és Budán házat tartó erdélyi főurakkal napi kapcsolatban állt. Levelezése szerint az volt a célja, hogy ebből a főként külföld felé tájékozódó, magyarul is alig tudó főúri rétegből a hazai irodalmat, hazai művészeteket értő és pártfogoló egyéneket neveljen, a módszere pedig az volt, hogy a társas összejöveteleken, ebédeken, bálokon beszédtémaként divatba hozta a nyelvi és irodalmi kérdéseket. „Nyelvészkedő” lázban égett mindenki, aki vele kapcsolatba került, maga Széchenyi István is. Ahogyan a tízes évek közepén özvegy Cserey Heléna házat vásárolt Kolozsvárott, hogy fiát, az ifjú Wesselényi Miklóst Döbrentei közelében tudja, az 1820-as évek végén Széchenyi István közeli barátja lesz Döbrentei. Segítségére van a Kaszinó körüli ügyekben, a Hitel kiadásában, de elsősorban a Magyar Tudós Társaság szervezésében. 1830-ban az Akadémia titkára, „titoknoka”. Ugyanebben az időszakban azonban Toldy Ferenc, Bajza József, de mindenekelőtt Kazinczy Ferenc irodalmi pereket indít ellene. Számos dokumentum található arról, hogyan szervezik meg a nyilvánosság előtti lejáratását. Döbrentei Gábor így nem ismételhette meg Magyarországon azt a művelődésszervező programot és sikert, amit Erdélyben. A körülötte zajló vita megosztotta az irodalmárokat is. Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Sándor kiállt mellette, Berzsenyi a legközelebbi barátjának tartotta, és halála előtt őt hatalmazta fel hagyatéka kiadásával. Az irodalomtörténet mégis a Kazinczy–Toldy– Bajza-féle ítéletet örökítette tovább, és csaknem mosolyogtató, ahogyan a későbbi irodalomtörténészek szinte kötelezőnek érzik „elverni a port” Döbrentein.
– Mi lett a levelezés sorsa?
– Döbrentei 1851-ben halt meg budai lakásában. Nőtlen és gyermektelen lévén hagyatéka unokaöccséhez, Döbrentei Antalhoz került, aki állandó pénzgondokkal küzdve apránként eladogatta vagy elajándékozta a kéziratokat. A Széchenyi–Döbrentei levelezés például 1860-ban került Németh Samu ügyvédtől az Akadémia birtokába. Sok levél jutott irodalomtörténészek magángyűjteményébe. Döbrentei Gábor hagyatéka végső soron szétszóródott, és ma már szinte lehetetlen egybegyűjteni a teljes anyagot. Azt a reménytelen vagy inkább reménykeltő tényállást is jelenti ez, hogy Döbrentei-levél bárhol és bármikor felbukkanhat. Eddig mintegy 1500 levél került elő a kolozsvári, hazai és bécsi gyűjteményekből, de a levélutalások alapján még csaknem ugyanennyi hiányzik. A nálam lévő 1500 levél nagyobb része publikálatlan. Mintegy kétszázat találtam közülük a Kolozsvári Állami Levéltárban. Innen kerültek elő a Gyulai család tagjaival váltott levelek, egy Kossuth-levél, Széchenyi- és Kisfaludy Sándor-levelek.
– Mikor kerülhet tető alá a levelezéskötet?
– A Döbrentei-kiadás végül meglehetősen nagy vállalkozássá nőtte ki magát. Készül értekező prózájának két kötete, de a debreceni egyetem magyar tanszékének, elsősorban Debreczeni Attilának a jóvoltából meg fog jelenni az Erdélyi Muzéum új kiadása is. A levelezés sajtó alá rendezésében akadályoznak a hiányzó levelek, ezeknek valahol meg kell lenniük. Teljes egészében hiányzik például a tanítványával, Gyulai Lajossal harminc éven keresztül folytatott levelezése. Az erdélyi levéltárak sorsa igencsak mostoha volt Trianon óta. A kolozsvári levéltárosok és kutatók legendákat mesélnek arról, hogyan mentettek meg égetésre szánt kéziratokat. Mások arról beszéltek, hogy Jancsó Elemérnél, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és Döbrentei kutatójánál hatalmas anyag volt, amely a halála után eltűnt. Meghökkentő dologra is felhívta a figyelmemet egy nyugdíjazott levéltáros: voltak kutatók, akik szó szerint eldugták, más dobozba, csomóba csúsztatták be a később kiadni kívánt anyagot. Az egyik kolozsvári antikvárium vezetője, amikor meghallotta, hogy milyen ügyben járok ott, bement a hátsó szobába, és kihozott négy Wesselényi-levelet, amelyet fénymásolatban azonnal át is adott, arra kérve csupán, hogy ha közlöm őket, tüntessem fel, kitől kaptam. Még reménykedem, hogy magángyűjtők, kutatók rendelkezhetnek olyan információkkal, amelyek hasznosak lennének a készülő kiadás szempontjából. (Ezeket köszönettel fogadom a [email protected] e-mail címre.) A kötetet ugyanis oly módon szerkesztem, hogy lehetőség nyílik benne „idegen” publikációra. Bármilyen Döbrenteitől eredő vagy neki címzett levél birtokosa, amennyiben engedélyezi a filológiai ellenőrzést, maga is közzéteheti itt saját neve alatt a szöveget. Vagy választhatná a kolozsvári antikvárius úr módszerét, hogy az eredeti kéziratot nem, de a fénymásolatot rendelkezésünkre bocsátja a birtokos nevének feltüntetése mellett. Közös ügyünk lenne így, hogy Döbrentei Gábor örökmozgó személyisége, munkássága visszakerüljön a köztudatba, az akadémiai évfordulókon, a tudomány ünnepnapjain Széchenyi István és Teleki József mellett az ő neve is elhangozzék.