Hol lappang Babits a mai magyar irodalomtörténeti tudatban? Mintha a nagy újraértelmezési lendületben kikopott volna az akadémiai katedrakegyencek sorából.
– Babits életműve jelentősen átértékelődött az elmúlt két évtizedben. Nagy versei, bölcseleti értekezései manapság háttérbe szorultak. Helyettük nagyobb figyelmet fordítanak az irodalomtörténészek az első két verseskötetre, a költő görögös korszakára, a Rába György szavaival tudatlírának minősített szövegekre; többek között mondatszerkesztésük, töredezettségük, modernebb világképük miatt. Nőtt az érdeklődés a Timár Virgil fia című kisregény iránt is, amelyben fellelhetők a posztmodern próza jellegzetességei. Babits Mihályt nem könnyű olvasni, az életmű nem tárja fel magát könnyedén; szépprózái például semmiféle olyan típusú tudást, történeti információhalmazt nem kínálnak, mint a regények általában. Tanulmányai hatalmas ívű gondolatmenetet jelenítenek meg; egy részük semmiképp nem kapcsolódik a korhoz, más részük igen. Például a Petőfi és Arany című esszé mögött Babits nemzedékének Petőfitől Arany Jánoshoz fordulása áll, azaz a petőfieskedők egyöntetű elutasítása. Ugyanez történik Ady értelmezésével és elhelyezésével az irodalomtörténetben. A korszakról kellő információ szükséges ahhoz, hogy Babitsot érvényesen lehessen olvasni.
– A babitsi esszét szakmai körökben illik legalábbis gyanakvással, ha nem teljes elutasítással kezelni. Elfogultnak, személyeskedőnek, tudománytalannak tekintik sokan azokat az írásokat, amelyekben a szerző a teljes európai és magyar irodalmi hagyomány újraértékelésére vállalkozott.
– Ha bárki felüti ma Az európai irodalom történetét, úgy érezheti magát, mint a múzeumlátogató, akinek csak rövid ideje van a műalkotások megtekintésére; ezért az idegenvezetőre bízza magát, aki megmutatja a harminc legfontosabb festményt. A válogatás szubjektív lesz, a látogató átrobog egész termeken, de módja nyílik az esztétikai lényeget megtapasztalni. Valahogy így van ez Babits esszéivel, regényeivel is; az ember mindennap újraolvashatja őket, mindig talál bennük valamit, amit korábban nem is sejtett. Adott egy ember, aki a teljes emberi kultúrát magába szívta, mélyen átlényegítve azt. Babits töviről hegyire ismerte az irodalom és a filozófia történetét, a pszichológiát, a hagiográfiát, az ikonográfiát, a keresztény képzőművészetet. A Timár Virgil fiában leírja, hogy a bizonytalankodó ember aboliában szenved. Erről a betegségről Moravcsik Gyula írt 1916-ban megjelent Ideg- és elmekórtan című munkájában – az író ezt a művet is elolvasta. Mindent tudott saját koráról, miközben állandóan kételkedett, és minden egyes mozzanatban annak cáfolatát is látta. Hatalmas tudásvággyal kutatott a legapróbb részletek után, ezért nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mint jó idegenvezetőre, és amit Az európai irodalom történetében fontosnak ítélt, kétségtelenül az is.
– Vajon időszerű-e ma ez az enciklopédikus, minden tudásterületet magába szippantó, egységelvű tudáseszmény?
– Nem, pedig fontos lenne felismerni a babitsi kultúraeszmény szépségét és önértékét. Ha elfogadom azt, hogy az európai irodalom nagy szellemek kéznyújtása korokon át, fel kell ismernem e nagy szellemeket, és igyekeznem kell megközelíteni őket műveik révén. Műfajtörténeti szempontból a Babits-esszék talán telítettebbek tudásanyaggal, méghozzá fontosabb tudásanyaggal, mint általában a szépirodalmi esszék. Ám rendkívül sok függ attól, hogy mi lesz Babits sorsa a középiskolai tananyagban. A Jónás könyvével kapcsolatban leginkább Lukács György magyarázata él tovább a mai tankönyvekben. Lukács interpretációjával csupán az a probléma, hogy a moszkvai emigráció szellemi elszigeteltségében olvasta a Jónás könyvét, s fényévekre volt attól a világtól, amelyben a mű született.
– Mi volt pontosan Lukács György vesszőparipája?
– Ő a Nyugatban szeretett volna rendszeresen megjelenni. Már az 1910-es évektől feszültség volt Babits és őközte, hiszen a költő egy kritikájában Lukács stílusát homályosnak, germanizmusokkal telítettnek minősítette. Lukács György 1941-ben írt egy nagy tanulmányt Babitsról a moszkvai Új Hangban. Ekkor a marxista–leninista esztétika alapján a tükrözést és a valósághűséget tekintette meghatározónak, és az irodalomtörténetet a realizmus és antirealizmus harcaként jelenítette meg. Lukács, aki tiltakozni akart a magyar viszonyok ellen, úgy olvasta a Jónás könyvét, mint egy költői szöveget, amelyben a főhős rádöbben arra, hogy nem lehet nem menni, és az igét nem hirdetni, ha az Úr őt erre kiszemelte. Ebben az olvasatban a kulcsmondat az, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”, amit ráolvasott Babitsra. Mondván, a közösség sebeitől irtózó lírikus élete végén ébredt rá, hogy nem lett volna szabad távol maradnia a hús-vér néptől. Pedig szó sem volt erről, hiszen az első világháború alatt éppen a Babits-versek jelentették a vezérszólamot az antimilitarista mozgalomban. A költő a háborút nem elsősorban a nemzet, hanem az emberiség szempontjából értékelte. Hangsúlyozta: a világégésben a legkiválóbbak pusztulnak el, ezért minden háború az emberiség általános romlásához vezet.
– Hogy Babits Mihályról belénk vésődött a finnyás irodalmi arisztokrata, a toronylakó közhelye, nagyban köszönhető tehát a ’45 utáni irodalomtörténet-írás fordulatának.
– Amikor 1945-ben megvalósul a történelmi-társadalmi fordulat, olyan hangadó értelmiségiek telepednek vissza Magyarországra az emigrációból, akik gondolkodástörténeti szempontból, de személyes ambícióik szerint is távolabb állnak a babitsi műveltségeszménytől. Visszajön Magyarországra többek között Balázs Béla, akit Lukács György a huszadik század reprezentatív költőjének tart. Emellett megalakul az Újhold folyóirat, amely Babits szellemiségét kívánja feléleszteni; például Rába György, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky és Lengyel Balázs műveiben. A gyülekező új alkotói csoportot összekapcsolták a reakciósnak minősített Babitscsal, akiről hamis képet konstruáltak. Azt sem tudták róla, hogy elutasította a könyvégetést, tiltakozott a háborúra készülődés ellen, kereste a megbékélést a Kárpát-medence népei és kultúrái között. Az egyszeri nyilatkozatokat lényegi kiállásnak tekintették. Babits például nem írta alá a halálbüntetés elleni röpiratot, amelynek Sallai Imre kiszabadítása lett volna a célja; nem azért, mert gyáva volt, hanem mert ő az egyedi jelenség mögött mindig az általánosat kereste. A könyvégetést támadó cikkéből kihúzta Hitler nevét, mivel számára a náci vezér egyéni politikai viselkedési módot jelentett.
– Babits életének kínzó dilemmája „az idő és az örökkévalóság” áthidalása. Az elefántcsonttorony és az élet piaca közötti nyugtalan ingázás. Hogyan tudott végül különbékét kötni saját magával: korszerűen hagyományvédő lenni a hagyománypusztítás korszakában?
– Nagy szemléletváltás történik a fiatal Babitsnál: az esztétikai gondolkodástól az etikai felé fordul. Mindez nem teljesen váratlan: Kosztolányi 1904-ben azt kifogásolja Babits verseiben, hogy azok tele vannak tömködve gondolatokkal. Csakhogy ezek a gondolatok mélyen megélt morál- és társadalombölcseleti problémák. Babits 1903-ban ébred rá az egyetemen, hogy minden ismeret alapja a filozófiai tudás. De a filozófiát nem időrendben tanulmányozta: Platónnal kezdte, aztán következett a XIX. század végi empirista filozófia, majd Bergson, az első világháborúban Kant, aztán Szent Ágoston. 1919 júliusában kiáltványt állít össze, amelyben ugyanúgy állást kíván foglalni a Tanácsköztársaság antihumánus intézkedéseivel szemben, mint ahogy 1918-ban részt vett a háború végét követelő felhívás megfogalmazásában. Innentől kezdve egyenes az útja: 1919-ben megírja A magyar költő kilencszáztizenkilencben című publicisztikáját, amelyben elválasztja egymástól a költői, az általános emberi és a politikusi létet. Szerinte a politikus a kompromisszumok, a költő pedig az abszolútum embere, akinek a csillagokra kell mutatnia. A húszas évek közepén ezt az irodalmiszerep-értelmezést Julien Benda tanulmánya révén kiterjeszti az értelmiségre Az írástudók árulása című esszéjében. A harmincas évek elején megszületik az új metaforarendszer: az egyre nagyobb testi szenvedésben élő Babits, a beteg költő szemléli a beteg országot, az újra háborúba sodródó világot. Egyre inkább folyamatosnak és következetesnek érzem gondolkodását, fenntartva persze, hogy mindig voltak kisebb elmozdulásai.
– Babits szellemi arcképét a kultúráért való általános rettegés körvonalazza. Különös, hogy ez a fajta hagyománykereső konzervativizmus sem saját korában, sem a második világháború után nem illeszkedhetett a „kánonba”.
– A konzervativizmus fogalmát én nem szívesen használom Babitscsal kapcsolatban, hiszen ő sokkal jobbat ajánlott: azt, hogy „őrző”. Ha a halandók pusztulnak, az igaz írástudó őrzi az emberi értéket. Amikor az első bécsi döntés következtében Magyarországhoz olyan területek kerültek vissza, amelyeket 95 százalékban magyarok laktak, és egybeesett az etnikai meg a politikai határ, az általános eufóriában Babits azt írja: a haza nem terület, nem föld, hanem kultúra és hagyomány. Miközben megkapta a francia becsületrendet; miközben a svéd akadémia könyvtára megkérte Babits műveit a Nobel-díj-jelölésre számítva; ám Magyarországról a díjra hivatalosan Herceg Ferencet javasolták helyette; miközben a San Remo-díj átadása során a miniszteri köszöntőben Európa egyik legnagyobb szellemeként emlegetik Babitsot, addig saját hazájának nem éppen elkényeztetett gyermeke. A Baumgarten-díj miatt is számtalanszor konfrontálódott. Köztudott, hogy Kassák Lajos nem kapott díjat; emiatt Kéthly Anna készült interpellálni a kultuszminiszternél; de az már egyáltalán nem közismert, hogy Kassák a háromezer pengős összeget három egyenlő részletben segélyként megkapta az alapítványtól, mert a segélyekre már nem vonatkozott a miniszteri vétó. Most jelenik meg a Baumgarten-alapítvány dokumentumgyűjteménye három kötetben. Ebből tudható az, hogy József Attilának a Medvetánc megjelenése után díjat akartak adni, amit végül is nem tehettek meg, mert a költő, feltehetően barátai unszolására, „hódolattal” ajánlotta egyik versét Babitsnak a döntés reggelén megjelenő lapban. Ha megkapja a díjat, megerősödött volna az igaztalan vád, miszerint azt jutalmazzák csak, aki versben köszönti az irodalmi kurátort.
– Babits, az őt övező ellenszenv ellenére, folyamatosan törekedett a közvetítő, a hídépítő szerepére.
– Amikor Babits publikált a Holnap antológiában, és Ady mellett kikiáltották modern költőnek, családja, a szekszárdiak egyszerűen szembefordultak vele. Pedig szülővárosa fontos volt számára. Amint megjelent az Isteni színjáték Babits fordításában, az egyik rokon levelet írt neki, mondván: verseid után nem voltunk mindig büszkék rád, de most már az Isteni színjátékkal igen. Szeretett volna a méhesben Horatiust latinul olvasgató, művelt apai világ költője lenni. A Kisfaludy Társaság pedig kifejezetten modernista költőnek tekintette Babitsot. Végül mégis elfogadta a társaság tagságát. Talán csak azért, mert Benedek Elek azt mondta: mirólunk már senki nem fog tudni semmit, amikor Babitsot még tanítani fogják a gimnáziumban – egyúttal felajánlotta, hogy lemond a javára. Ugyanígy elfogadta a tagságot Szabó Lőrinc, mert Babitscsal együtt úgy vélekedett, tarthatatlan a magyar szellemi élet megosztottsága: hogy adott az akadémiai díjak által szentesített magyar írásbeliség, de van egy másik, azzal össze nem férhető magyar irodalom is.
– Nehéz és talán szükségtelen leválasztani a babitsi életműről a közéleti jelentéstartalmakat, hiszen, amint ön is említette, Babits valójában ízig-vérig politikus alkat volt: az európai műveltség politikusa. Mégis sértetlenül virulnak róla a tragikusan vagy tragikomikusan torzító beidegződések.
– Információhiány jellemzi a közfelfogást. Ebben természetesen felelős az elmúlt időszak. Rengeteg zsilipnek kellene jól működnie ahhoz, hogy mindez a tudás eljuthasson a megfelelő helyekre. Ám ugyanez a helyzet Arany Jánosnál, Petőfinél, Kosztolányinál.
– Az ön által szervezett kritikai kiadás talán változtathat az áldatlan állapoton.
– A kritikai kiadásban a verseket az MTA Irodalomtudományi Intézetének és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a munkatársai szerkesztik, a próza-, dráma-, esszé- és levelezésköteteket az ELTE Babits-kutatócsoportjának tagjai állítják össze. Eddig megjelent a Gólyakalifa és a Kártyavár, a Timár Virgil fia; nemrégiben pedig az Elza pilóta című regény a Magyar Könyvklub gondozásában. Hogy milyen tempóban jutunk el a kritikai kiadás végére, az kizárólag attól függ, hogy a kiadók megkapják-e az állami támogatást. Folytatjuk a Babits-könyvtár és a Babits-kiskönyvtár sorozatot is; itt mindazok az információk együtt olvashatók, amelyek alapján árnyalt és egyre gazdagabb Babits-kép alakítható ki.
Sipos Lajos irodalomtörténész Kassán született 1939-ben. 1962–74: a Könyves Kálmán Gimn. tanára; 1977–83-ban a Budapesti Tanárképző Főiskola tanszékvezető docense, 1983-tól az ELTE BTK modern magyar irodalomtörténeti tanszékén docens, 1993–97-ben dékánhelyettes. Kutatási területe: főként a Nyugat korszaka. Babits Mihály művei kritikai kiadásában a levelezés-, dráma-, próza- és tanulmánykötetek és a Babits-könyvtár főszerkesztése. Apáczai Csere János-díjas és Újpest díszpolgára (1997). Főbb művei: Babits Mihály és a forradalmak kora (1976), Babits Mihály világa (társszerző, 1983), Műelemzés – műértés (szerk., társszerző, 1990), Irodalomtanítás, I–II. (szerk., társszerző, 1994), Magyar nyelv és irodalom – Pannon enciklopédia (főszerk., társszerző, 1997), Irodalomtanítás az ezredfordulón (főszerk., társszerző, 1998), „Engem nem látott senki még.” Babits-olvasókönyv (1999); és legújabb tanulmánykötetei Babitsról: Új klasszicizmus felé (2002, Argumentum Kiadó); Babits Mihály (2003, Elektra Kiadóház).
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
