Fahd öröksége

A király megjelenése a televíziókban és a napilapok címlapjain jelezte, nagy a baj. Az idős uralkodó ugyanis igen beteges, 1995-ös szélütése óta nem is ő, hanem féltestvére, Abdullah trónörökös uralkodik régensként az ország felett. Míg Fahd király fiatalkorában duhaj, kicsapongó életmódot folytatott (rossz nyelvek szerint ennek köszönheti mostani betegségét is), Abdullah reálpolitikus, emellett pedig a tiszta iszlám értékrend és a beduin hagyományok őre. Ezért igen népszerű a lakosság körében, ráadásul majd kicsattan az egészségtől, ugyanakkor megérezte az idők szavát.
Szaúd-Arábia ugyanis kívülről nézve megérett az alapos reformokra: abszolutisztikus monarchia, amelyben a lakosság ki van zárva a döntéshozatali mechanizmusból. Az emberek azt sem tudják, hogyan lehetne megszervezni egy választást, hiszen még soha nem tartottak ilyet az ország történetében. Az abdullahi reményteljes reformok létrehozták a Súra Tanácsot, amely helyi parlamentkezdemény. Jövőre állítólag választások útján kicserélik a képviselők egyharmadát. Hogy ez elég lesz-e az egyre haragosabb népnek, egyelőre kérdéses. Az viszont nem, hogy valóban meg kell tenni az efféle előremutató lépéseket, ha a Szaúd család továbbra is élvezni szeretné kiváltságos helyzetét, s országát meg akarja kímélni az irakihoz hasonló incidenstől. A haragvó lakosság egy része ugyanis – amint az bebizonyosodott – akár fegyverrel is hajlandó harcolni az „áruló” királyi ház ellen. A lázongók célja természetesen az iszlám gyökeréhez, a mohamedi törvényekhez való visszatérés, amelytől szerintük a királyi család eltávolodott. Igaz, keresve sem találni olyan iszlám fegyveres csoportot, amely nem ezzel az eszmével felvértezve küzd, ráadásul kissé okafogyottnak tűnik a törekvés. A nyugati országok éppen azzal vádolják Szaúd-Arábiát, hogy túlzottan keményen fogja a lakosságot, a seria, azaz az iszlám törvénykezés idejétmúlt, és amúgy is kegyetlenség. Fahd király korábban elhatározta, hogy nem tesz eleget a liberalizációs igényeknek. Még fénykorában a királyi cím helyett felvette a „két szent hely őrzője” titulust, amivel Mekkára és Medinára utalt. A gyakorlatilag korlátlan vallási-szellemi muníciót biztosító elnevezés azonban Fahd király öröksége, Abdullah nem köteles ennek szellemében vezetni az országot. Bár kétségtelen, a szigorú mozlim elveket valló trónörökös mindennél többre értékeli, hogy Isten kegyelméből az ő földjén van a két szent hely, reálpolitikusi vénája nem engedheti a reformok lassulását.
A Szaúd-dinasztia így most két tűz közé szorult. Egyrészt támadja a Nyugat, demokratizálást követelve, másrészt pedig a terrorizmussal kell megküzdenie, amelynek támogatói az eddiginél is nagyobb szigort tartanak üdvözítőnek. Mindkét erő igen jelentős, de talán mindennél fontosabb az Egyesült Államok hozzáállása Rijád döntéseihez. Az ország belsejében fekvő, zárt olajvárosokban 35 ezer amerikai munkás dolgozik, a fekete arany kitermelésében pedig Washington pénze is benne van. A két ország ezer szállal kötődik egymáshoz, elég csak a nemrég kiürített Prince Sultan légibázisra utalni, amely ideális támaszpont volt az amerikai légiflotta számára. Az érdekházasságot Amerika részéről az olaj, Szaúd-Arábia oldaláról pedig a fegyverek ereje miatt volt érdemes fenntartani. Ám a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után jó néhány amerikai politikus kifakadt: miért tartunk fenn baráti kapcsolatokat olyan országgal, amelynek polgárai gépeket rabolnak el, hogy romba döntsék a Világkereskedelmi Központot és megtámadják a Pentagont? Al-Valid ibn Talal herceg, a milliárdos befektető pedig egyenesen követelte, az ország nézzen szembe önmagával: hogyan lehetett a 19 géprabló közül 15 szaúdi? Ugyanakkor elvetette azokat a széles körben terjedő pletykákat, hogy a Moszad vagy a CIA hajtotta végre Rijádban a májusi és a novemberi merényleteket. A herceg is egyetlen utat lát ahhoz, hogy az ország kikecmeregjen a mély válságból: a politikai reformokat.
A kétarcú birodalom tehát igen nehéz helyzetbe került, s az sem elképzelhetetlen, hogy Amerika végleg magára hagyja a terrorizmusveszélytől sarokba szorított Rijádot. A királyság azonban felmutathat olyan erényeket, amelyekkel sikerülhet megnyugtatnia a lakosságot, s lassan alkotmányos monarchiává átalakítania Szaúd-Arábiát. Bár ezzel kiadná a kezéből a hatalom egy részét, s óhatatlanul társadalmi zavarok is keletkeznének a rendszerváltás következtében, ügyes politizálással ki lehetne húzni a terrorizmus méregfogát Szaúd-Arábiában.