Szerb álmodik: nem túl rokonszenves, kíméletlen arcú katonák lépkednek nagy kaliberű lőfegyverrel a kezükben egy erdő szélén, s Szerb a bokrokban megbújva rosszat sejt. Csángó álmodik: komoly tehénfejek bólogatnak a havasi legelők ködében, tekintetükben végtelen megkönynyebbülés: hál’ istennek, sokkal jobb nekünk itthon, mint lerománozott erdélyiként a Moszkva téren tengődni. Karesz álmodik: neki egy rácsos bejárat előtt csípőből lenőtt földig a lába. Megcsípjük magunkat, nem álmodunk-e mi is, ám ezek még nem a film csúcspontjai. Peregnek a szívünknek legkedvesebb jelenetek, amelyek magát az életet ragadják meg, úgy, ahogy az van. Géza, a mozigépész elindítja a masinát, majd nindzsamozdulattal furulyát ránt elő hátizsákjából, s mélázva játszani kezd rajta – fergeteges egyszemélyes mulatság kezdődik a vetítőkamrában. Karesz egyetlen szakadt pólóját mossa az intézetben gyanútlanul, amikor csillapíthatatlan kedvű cigányzenekar lepi meg hátulról – s fergeteges mulatság kezdődik a klozetban. Hősünk kijön a kórházból, táncházba megy, s döbbenten veszi tudomásul, balesete szövődményeként lábai maguktól járják a gyimesi ropogtatást, éppen egy kisfiú orra előtt, aki már hetek óta ugyanabban az UV-sárga trikójában ücsörög a zenekar lábainál – fergeteges mulatság stb.
Nincs mit kertelni, Szomjas György durva filmet készített. Pedig jót akart, talán a lehető legjobbat: idegeneknek és idegenkedőknek megmutatni, mi a magyar táncházkultúra lényege, szépsége, szuggesztivitása. Elmagyarázni, miként lehet bárkinek, alulról és felülről jövőknek, kamaszoknak és veteránoknak, agykutatóknak és bűnözőknek egyaránt otthonra lelni a pesti „guzsalyasban„. Ám ehelyett kábítóan rossz tézismű született. Mi több, e minden ízében ügyetlen, helyenként vérlázítóan ügyefogyott munka szándékai ellenére csaknem a sárga földig lejáratja a mozgalmat.
Amikor Karesz, az intézetből a csavargó-fosztogató hajléktalanlétbe csöppent pesti srác megjelenik a színen, s megteszi első tétova lépéseit a táncházvilág felé, már rosszat sejtünk: bár nem szolgáltunk rá, itt afféle fejlődésregény, klasszikus Bildungsroman bontakozik ki, s a bűn mélyére süllyedt főhős a film végére óhatatlanul a néptánc, a népzene rabja lesz. Mit mondtunk! Zsófikán, a vagyonos budai család fáradhatatlanul mosolygó sarján keresztül bekerül a műkedvelő táncosok és a profeszszionális színpadi művészek vonzáskörébe; a film tetőpontján mindenki egy albérletbe költözik, majd fergeteges mulatság után szétköltöznek. Eközben betekintést nyerhetünk a Budapest Táncegyüttes próbáiba, mindennapi életébe, amely a Trabantban zajló élettársi verekedéstől „a Márta” tetőgerendáján való üldögélésig széles skálát ölel fel.
Szomjas sikeresen idézi fel a kolhozosítási propagandafilmek hangulatát is, nyilván azzal a nemes szándékkal, hogy aki még nem lépett be a tánctéeszbe, az észvesztve rohanjon az akolmeleg közösbe. A Vagabond hittérítő film (Werbung), amelyben egyetlen természetes mozdulat, egyetlen épkézláb párbeszéd nincs, s amelyben a legrokonszenvesebb, legrutinosabb szereplő Plútó névre hallgat, foglalkozását tekintve pedig óriásschnauzer. Bár felvonul a pesti néptáncélet minden prominens személyisége Berecz Andrástól Dresch Mihályon át Zsuráfszki Zoltánig meg az összes elmaradhatatlan arc, a Szigony, a Zotyó és a Gyurka a Molnár utcából vagy a Marczibányiról. Ám ebben a túlzottan családias panoptikumban még a vérprofik is feszélyezetten mozognak, nem beszélve a lelkes amatőr színészekről, akik halálra izgulják magukat, hogy részt vegyenek önmaguk, életfilozófiájuk amortizálásában.
„Tudsz táncolni?” „Tudok.” „Néptáncot?” „Azt.” Az ehhez hasonló, leheletfinoman redukált párbeszédeket már csak az ízes humorú dialógusok múlják felül. Kérdés: „Te miért vagy így öltözve?” (Mármint népviseletbe.) Válasz: „Azért, hogy legyen egy paraszt is köztetek.” Később drámaföldrajzi kiselőadások keretében Karesz azzal is szembesül, hogy a magyarok lakta Moldova Romániában van, a Vajdaság pedig Szerbiában, de mi ezen már meg sem lepődünk. Unalom, tökéletesen átgondolatlan és értelmetlen jelenetek halmaza, a táncosokat zavarba hozó operatőrök és az operatőröket összezavaró táncosok (hacsak nem az volt Grünwalsky Ferenc koncepciója, hogy a táncjelenetekben se a fejek, se a lábak ne látszódjanak) – ez a Vagabond.
Nagy kérdés, hogy Szomjas György végiggondolta-e, miképp akarja bemutatni ezt a szubkultúrát, s azt, hogy voltaképp nem a levitézlett néptáncosokról kívánt filmet készíteni. Pedig kevésbé lehet befeketíteni őket jobban, mint hogy minden percben sörös, boros, pálinkás butykosokat cipeltet velük. Felmérte-e, hogy Karesznak micsoda perspektíva és erkölcsi fejlődés ez a cseberből vederbe játék? Valóban ez volna a táncház ma Budapesten? Valóban ez a rémesen belterjes, borgőzős, reménytelen klíma? S a közönség csupa mesterkélt, szellemileg elmaradott pesti selyemparasztból vagy ügyeskedő erdélyiből verbuválódna? A Vagabondban a kívülállók minden rémálma és közhelye megelevenedik a néptáncosokról. De ha mindez így volna, Szomjas filmje akkor is elhibázott: ő példát akart statuálni. Kedvet csinálni. Emelni. Nem sikerült. Megvan az évezred első magyar táncházas játékfilmje. Egy igazi roncsfilm.
(Vagabond. Rendezte: Szomjas György. Forgalmazó: Budapest Film.)
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
