Koidzumi félsikere

Bár égszakadás-földindulás nem történt a japán választásokon, az eredmények komoly elemzése helyi szemmel nézve mégis meghökkentő. Koidzumi Dzsunicsiró miniszterelnök eddigi kormánypártja, a Liberális Demokrata Párt (LDP) ugyan koalíciós partnereivel együtt megszerezte a kényelmes többséget a 480 fős képviselőházban, az ellenzék fő ereje, a Japán Demokrata Párt (DPJ) azonban a korábbi 137 mandátumát 177-re tornászta fel – ez pedig akár elgondolkodtató is lehet mind Koidzumiék, mind a politológusok számára.
A sikeres, ám nem fölényesen megnyert választás ráébresztette a toronymagas favorit jobboldali liberális demokratákat, hogy valahol elszámolták magukat a kampány tervezésekor. Koidzumi nem tudott ugyanis mindenki számára bizonyságot nyújtani afelől, hogy úrrá lesz az új kormány a lassan-lassan alábbhagyó gazdasági válságon. Elvárják tőle, hogy erősítse meg az ország kapcsolatait Kínával és segítsen elrendezni az észak-koreai atomválságot is. Ráadásul úgy tűnik, a régi-új kormányfő legendás sármja elvesztette az újdonság okozta előnyét, s már nem hajlandóak olyan sokan az LDP-re szavazni, csak mert jóképű a pártvezető. Elemzők szerint a bizonytalan szavazók mindössze negyedrésze döntött úgy a szavazófülkében, hogy maradjon az eddigi kormány, s felük inkább a változásra, azaz a baloldali demokratákra szavazott.
Az ötvenmandátumnyi előrelépés a hagyományosan sokpólusú japán politikai életben sivár jövőképet vázol fel. Egyre-másra jelentéktelenednek el ugyanis a kisebb, érdekes alternatívát jelentő politikai formációk, a két nagy párt pedig egyenes úton vezeti az országot a kétpártrendszer felé – jellemzően angolszász mintára. Ebbe a folyamatba illeszkedik, hogy a választás után egy nappal a négy mandátumot szerző Konzervatív Párt bejelentette, beolvad Koidzumi szervezetébe, amely így egyedül megszerzi az abszolút többséget az alsóházban. A hárompárti koalíció ezzel kétpártivá vált, a nagy testvér melletti kispárt, a buddhista irányultságú Új Komeito Párt pedig mindössze 34 helyet birtokol a képviselők között.
A kétpártrendszer kialakulásának esélyét erősíti meg az a tény is, hogy a DPJ nyíltan arra számít, hogy előbb-utóbb kizárólag az LDP ellenében kell politizálnia, s hasonló szerepet fog betölteni, mint Nagy-Britanniában a Munkáspárt. Naoto Kan, a demokraták vezetője a választások előtt kiadott egy programot, amelyben hasonló erejűnek festette le pártját, mint az uralkodó LDP, pedig nyilvánvaló volt, hogy ez nem igaz. Bár a bravúr végül nem sikerült, a brit mintát követve Kan néhány év múlva a hasonló csúsztatások, kisebb trükkök segítségével győzelemre vezetheti a DPJ-t. Ha addigra teljesen kiszorulnak a közéletből a kispártok, a brit–amerikai mintájú japán politikai rendszerben hasonló váltógazdaság alakulhat ki, mint a berendezkedés „őshazájában”. Akkor már csak arra kell választ találni, hogy miként tudja a kétszereplős demokrácia megoldani a hagyományosan egy pártra, az LDP-re alapuló felállás által kezelt problémákat.