Lenin forevör, avagy kamatozó kettős mérce

Egy divatos amerikai sportszermárka, a világ egyik legkedveltebb holland söre s egy népszerű kocsma Budán. Hogy mi a közös bennük? Ugyanaz, mint a régi indián motívum, a hokicsapat és az egykori finn légitársaság között. Mindegyikük jelképe vagy elnevezése egy önkényuralmi jelképpé vált motívumot tartalmaz. Csakhogy míg utóbbi feltüntetését jogos megbotránkozás, sőt bírósági perek követik, előbbi a marketingszakemberek, filmrendezők és bolhapiacosok szerint a legkelendőbb, a legnosztalgikusabb és a legjópofább.

Izland természeti szépségeiről – állítólag – ódákat lehetne zengeni, azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy napjaink világrengető eseményei Reykjavíkban történnek. Nem a kellemesen unalmas, olykor vacogós izlandi hétköznapoknak köszönhető ugyanakkor, hogy a távoli szigetre vetődő turisták – s nem csak a japánok – egy dolgot biztosan lencsevégre kapnak. Olyan dolgot látni itt ugyanis, amit legálisan a nyílt utcán talán sehol máshol a világon. Egy horogkeresztet, méghozzá az Eimskipafjelag Islands, vagyis a helyi hajózási társaság – s ott ez egy rendkívül megbecsült valami – épületének homlokzatán. Szó sincs persze egy letűnt kor borzalmas totalitarizmusának reklámozásáról, az évszázados múltú embléma egyszerűen csak túlélte a történelem viharait. Nem úgy, mint a Swastika, vagyis a Horogkereszt nevű kanadai és új-mexikói települések neve, három jégkorongcsapat, sportszer- és íróeszközgyár, dublini mosoda, Detroitban gyártott autó vagy a régi finn légitársaság, amelyek nevében vagy emblémájában mind feltűnt a Mezopotámiában, Indiában, az antik Görögországban és a maja, azték, majd az észak-amerikai indiánok körében is használt jelkép.
A korábban ártatlannak tűnő cégéreknek, márkaneveknek a XX. század azonban óhatatlanul más jelentést adott. A történelem borzalmainak – vagyis sokmilliónyi ártatlan ember kínszenvedésének és értelmetlen halálának – ismeretében érthető tehát, hogy a náci Németország jelképévé lett horogkereszt tiltólistára került mind jogi, mind erkölcsi értelemben. Sem a kedvelt zöld címkés holland sör előállítóin, sem pedig a népszerű sportszer gyártóin nem kéri ugyanakkor senki számon, hogy világszerte ismert termékeik emblémája nem más, mint a bűnös kommunista diktatúra emblémája, vagyis a vörös csillag. Sőt mindez nemcsak hogy sosem keltett különösebben nagy felháborodást, a vörös csillag egyenesen egy amolyan furcsa nosztalgiával átszőtt, jópofa emblémává vált a köztudatban. A Margit körúton vörös Che Guevará-s vagy CCCP feliratú pólóban flangáló ifjú pedig kifejezetten vagánynak hat, amint éppen befordul a Kisrókus utcába a Marxim felé. Lehet persze, hogy ezek az emblémák mára már elvesztették eredeti jelentésüket, lehet, hogy mi, fiatalok igazán már meg sem érthetjük azt a kort, amikor a hideg téli estén szemünk előtt feltűnő vörös csillag még nem azt jelentette, hogy végre rátaláltunk a fűtött kocsmára. A kettős mérce lám-lám, már fel sem tűnik.
Régi bevált orosz szokás, hogy a moszkvai párocskák miután kimondták egymásnak a boldogító igent, első útjuk – még a vodkagőzös lakodalom előtt – a Vörös térre, egyenest Lenin mauzóleumába vezet. Sőt még az sem kizárt, hogy az egykorvolt bolsevik vezető soron kívül fogadja a násznépet. Vagyis csak fogadta, hisz Lenin november 10-én kivette a neki háromévenként jogosan járó szabadságát, s vissza sem tér egészen szilveszterig. A mauzóleum is zárva tart addig, az ifjú párok pedig várhatnak, míg Vlagyimir Iljics vadiúj öltönyében, az esedékes kozmetikai cécókon átesve újra fogadja látogatóit.
Lenin kezdetben katonai egyenruhában közszemlére tett holttestét a moszkvai Élettani és Orvostudományi Technológiai Központ munkatársai ugyanis háromévente újjávarázsolják, szerintük ezzel az eljárással az apró termetű bolsevik vezető akár további száz évig is megszokott formájában fogadhatja látogatóit.
Noha Lenin azt szerette volna, ha Szentpéterváron helyezik örök nyugalomra, földi maradványait 1924. január 21-én bekövetkezett halála után bebalzsamozták, és a moszkvai Vörös téren álló mauzóleumban közszemlére tették.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem csak a szocialista brigádos kitűzők és Lenin-fejek élik furcsa reneszánszukat, az elmúlt néhány év magyar „sikerfilmjeinek” vagy kétharmada is a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek hamis nosztalgiájára épített történeteitől remélte a nagy áttörést. Hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek? – mintha csak egy kereskedelmi rádió sláger-ajánlatát hallgatnánk.
Valódi felüdülést jelenthet viszont a táskarádió, a VIT és az úttörődalok sablonossá vált világába belefáradt mozikedvelőknek a német filmipar Berlinben még az év elején, nálunk viszont csak néhány hete bemutatott remekműve, a Good bye Lenin. Felesleges a moziszékek karfáiba kapaszkodni, a politikai változások másfél évtizeddel ezelőtt viharossá fokozódó szele a Good bye Lenin megtekintésekor így is, úgy is magával ragad minket. Aki néhány évvel ezelőtt látta az akkor nagy sikert arató Napsugár sétány című német szatírát, az már belekóstolhatott az NDK komikussá finomított mindennapjaiba.
A történet már önmagában is elgondolkodtató. A szocializmusban látszólag rendületlenül hívő anya épp akkor kap szívinfarktust, amikor szemtanúja lesz annak, amint fiát – a fal leomlását megelőző megmozdulások felszámolása során – a keletnémet rendőrség brutálisan elhurcolja. Míg a kómás állapotú asszonyt a kórházban kezelik, megtörténik az, amit a tömeg oly régóta várt. Megtörténik a rendszerváltozás, Honecker helyét átveszi Kohl, a spreewaldi uborkát és a Mocca-Fix kávét pedig felváltja a Burger King és a Coca-Cola. Az események hihetetlen gyorsasága még a történteket oly éberen figyelő közvéleményt is meglepte, miként hatna hát mindez egy dózisban a kómából épphogy csak ébredező aszszonyra. Hiába tűnnek el időközben a határok, hiába válnak egyszerre orvosolhatóvá a régi sérelmek, az anya így is a sötét múlt áldozatául esik. Kiderül, az apa a jobb élet reményében már rég lelépett nyugatra, családja azonban nem követhette. Hiába az asszony nyugalma érdekében NDK-sra visszamaszkírozott környezet, feleslegesen készülnek hamis tévéhíradók egy jó barát stúdiójában, hasztalan derül ki, hogy a Coca-Cola igazából NDK-találmány, a nyugatiak pedig megelégelve a kapitalizmus embertelenségét inkább a mesés Kelet-Berlinben keresnek menedéket, amikor feltárul a család szétszakítottságának igaz története, az anyai szív örökre megszakad.
Jókat mulatunk ugyan a húsz márkáért dalolászó kisdobosokon és a protekcióval már három év után megérkező égszínkék Trabanton, a következő pillanatban azonban minduntalan rájövünk, a groteszk kép nem más, mint maga az egykor fennálló dermesztő valóság. Míg egyik percben sírunk, addig a másikban nevetünk. Míg a filmet forgatták, néhány nyugdíjas leplezetlen örömmel szemlélte Berlin keleti felében az újra felépített NDK-t, mások viszont egyszerűen csak annyit láttak a Good bye Lenin forgatókönyvében, hogy az végre megadja, ami jár: a végtisztességet egy elbukott kornak.
Ma már az egykori keletiek és nyugatiak együtt sírnak és nevetnek. Kérdés azonban, hogy miközben egyes felmérések szerint az orosz lakosság harmada máig sem fogta fel igazán, hogy vége a kommunizmusnak, tömeggyilkosok legendái élik reneszánszukat, és bukott eszmék árnyait maguk mögött rejtő farizeusok máig itt kísértenek közöttünk, valóban nyugodt szívvel lezárható-e ez a mindannyiunkat mélyen érintő sötét korszak egy egyszerű búcsúval, amely így hangzik: Good bye, Lenin, a soha viszont nem látásra.