Megbocsátás

A ligeti padon behunyt szemmel ülő idősebb asszony úgy érezte, elérkezett a várva várt pillanat. Eddig csak érlelte magában a gondolatot, de most végre rászánja magát a cselekvésre. Tanú sincs a közelben. Nem szeretné, ha valaki meglátná. Alkalmas a pillanat, két kutyája látókörön túl bóklászik, szeretnek a ligetben csatangolni.
Szabóné naponta kétszer is lehozza őket az utcára. Amióta fia Pakson dolgozik, ahol villanyszerelői állást kapott, a két állat teljesen rá maradt. Közel lakik a Városligethez, leginkább idehozza őket. A két tacskó boldogan csaholva követi. „Nem unja őket?” – kérdezte tőle tegnap is Jónásné, a szomszéd lakó. „Sok már magának a második emelet, Juliska. Adjon túl az ebeken!”
Jani fia szerezte még inaskorában a két morzsaszínű kutyát, kedvelte nagyon őket, eljátszadozott, törődött velük, de Pakson most albérletben lakik. Ha tud majd lakást szerezni, akkor eljön az állatokért. Addig elbajlódik velük az anyja.
Eleinte nem is volt semmi baj a kutyákkal. Juliska néni örömmel vitte őket sétára. De amióta a köszvény újra kínozza, egyre gyötrőbb ez a feladat. Ezért gondolt arra, mi lenne, ha a két kutya egyszeriben eltűnne? Ki keresné? Lehet, hogy már a fia sincs annyira oda értük. Elfelejtette őket. Legutóbb, amikor írt, nem is említette levelében a kutyákat.
Először elhessegette magától a gonosz gondolatokat. De egyre gyakrabban kísértették meg lelkiismeretét, dörömbölve annak pántos kapuján. Incselkedett vele a gonosz: „Tedd meg, Julis, ki tudja meg? Soha senki…” De ilyenkor eszébe jutott a fia, az a régi, nevetős Jani gyerek, aki önfeledten hancúrozott velük a szőnyegen, aki falatonként etette őket; és amikor erre gondolt, szinte megfiatalodott, az a régi Juliska volt, aki korán megözvegyülve egyedül nevelte az árvát.
Felnyitotta a szemét, újra körülnézett, aztán meglátta a trolit közeledni az Ajtósi Dürer soron. Még odaérhet a megállóhoz! A kutyák nem veszik észre szökését.
Lihegve kapaszkodik fel a járműre. Egy megállót megy csak vele, hogy az ebek a nyomát veszítsék, onnan aztán gyalogosan hazasiet. Az árván maradt kutyákat meg majd befogadja egy jószívű állatbarát. Sok van belőlük.
Az izgalomtól elfulladva cselekszik. A következő megállóban leszáll, lopva körülnéz, majd sietve átvág az úttesten, éppen zöldet mutat a lámpa. A sarkon megáll, hogy kifújja magát. Innen már csak ötpercnyire lakik, de mégsem hazafelé indul, hanem vissza a ligetbe. Mintha valaki lökdösné. Úristen! – kap a szívéhez. Csak megtalálja őket. Rekedten kiabálja a nevüket: Pajtás! Pici!
Egy idős ember jön vele szemben az úton. Megállítja, és faggatni kedzi. Nem látott két kóbor kutyát? Az csak a fejét rázza. Már a fák között fut, haja zilált, a homlokába hull. Szeme elhomályosul, lába meg-megzökken a nagy igyekezettől. De hiába. A két kutyának mintha nyoma veszett volna. Jeges kéz markol a szívébe.
Nekitámasztja hátát egy fatörzsnek. Sír. Arra gondol rémülten, mit hazudik majd a fiának, ha megkérdi tőle, hová tűntek a kutyák? Az igazságot nem lesz képes elmondani. Meg kell őket találnia. De hiába kiáltozza a nevüket, nem bukkannak elő, mint azelőtt, játékosan, bohóckodva, csaholva.
Legjobb lesz, ha ezután önmagával is végez – szúr belé az iszonyat. Elegendő, ha lelép a járdáról valamelyik útkereszteződésben, s halálra gázolja egy sebesen robogó jármű. Mindenki azt hiszi majd, hogy véletlen szerencsétlenség történt. A fia elsiratja. Talán a kutyákról is megfeledkezik mély gyászában?
Maga se tudja, mennyi ideig járta a Városliget útjait, a kutyák nevét kiáltozva, tébolyultan, amíg végül hazafelé indult. Öszszetörten, vánszorogva. Aztán, amikor az Abonyi utcai háza elé ért, hirtelen a szívéhez kapott, és felsikoltott.
A két elhagyott kutya már a kapu előtt várta farkcsóválva; hazataláltak maguktól. Juliska elgyengülten lerogyott a bejárati lépcsőre. Magához ölelte a kutyákat, és feltört belőle a keserves zokogás. A két kutya pedig vigasztalón nyaldosta az özvegy kezét. Nincs magasztosabb pillanat a megbocsátásnál…