Operaházi részletek a bársonyfüggöny mögül

Győriványi Ráth György néhány hetes pihenőre hazaérkezett Szöulból, ahol a Szöuli Filharmonikusok állandó vendégkarmestere. Ebből az alkalomból megkérdeztük tőle, hogy a Magyar Állami Operaház főigazgatói székében töltött esztendő után milyen helyszíneken van jelen a nemzetközi koncertéletben. Kíváncsiak voltunk arra is, mi a véleménye arról, hogy a működése alatt félretett félmilliárd forintból mégsem valósult meg az Operaházhoz tartozó, egyre siralmasabb állapotú Erkel Színház felújítása, nemzeti dalszínházunkban megszűnt az énekesek helyettesítése, az úgynevezett coverrendszer, létrejött a mesterművészdíj, megszűntek a művészi teljesítményeknek megfelelő minőségi kategóriák.
– A Szöuli Filharmonikusokon kívül kiket dirigál mostanában?
– Rendszeresen dolgozom az Olasz Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarával. Hamarosan a Nabuccót vezénylem a velencei Fenice Színházban, én leszek a Mannon Lescaut karmestere a Buenos Aires-i Teatro Colonban. Most jelenik meg a Svájci Olasz Rádiózenekarral készült CD, amelyen főként Verdi-áriák hallhatók. Visszakerült tehát az életem a főigazgatás előtt megszokott kerékvágásba.
– Mi a véleménye arról, hogy elmaradt az Erkel Színház tatarozása?
– Nevetséges érvnek tartom, hogy másfél év nem volt elég közbeszerzési eljárás kiírására, miközben a művészekre omlik az épület.
– Utódja állítólag nem találta meg sehol az önök által erre a célra elkülönített összeget. Mint terv vagy mint valóban hozzáférhető pénz létezett ez az ön főigazgatása idején?
– Pontos felmérést juttattunk el a minisztériumhoz arra vonatkozólag, mennyi pénzre lesz szükségünk a két dalszínház működtetéséhez. Ebben szerepelt az a félmilliárdos tétel, amelyet az Erkel Színház felújítására szántunk. Leköszönésemkor ez a pénz még a tervezet része volt, de később másra költődött el.
– Tudni lehet, hogy mire?
– Ebből jött létre például a Mesterművész Díj, amelyet azért nem tartok szerencsésnek, mert ebben a jelentős javadalmazással járó elismerésben a díjazás kritériumai miatt nem részesülhetnek például olyan kaliberű művészek, mint Gregor József vagy Marton Éva, de a Magyar Állami Operaház olyan, egykor meghatározó művészei sem, mint B. Nagy János, Ágai Karola vagy Andor Éva. Annak idején százhúsz embert el kellett volna bocsátanunk, mivel munkájuk nem érte el a megfelelő művészi színvonalat. A közalkalmazotti törvény miatt azonban nem tehettük. Ezért találtuk ki, hogy minőségi kategóriáknak megfelelően osztjuk szét a fizetésekre szánt összeget, amelyből kevesebb jut azoknak, akik nem teljesítenek magas nívón. Utódom az ő fizetésüket is fölemelte, ezenfelül csaknem duplájára emelte a Kossuth-díjasok fizetését. Ilyen és ezekhez hasonló meggondolatlan döntésekkel költődött el az Erkel Színház rehabilitációjára szánt összeg.
– Mi a véleménye a coverrendszer megszüntetéséről? Igaz az, hogy a világ legjelentősebb operaházaiban nem coverolnak?
– Erről azokat az énekeseket kellene megkérdezni, akik felléptek a New York-i Metropolitanben. Minden nagyobb operaházban coverolnak valamilyen módon. Akad, ahol a másik szereposztás énekesei biztosítják egymást, máshol a fiatal énekesek ülik végig a színfalak mögött az előadást, míg az idősebbek színpadon vannak. Ennek a rendszernek a megszüntetése azt eredményezte, hogy előfordult: a szüneten felül még fél órát kellett várnia a közönségnek, mire az egyik művész helyére, aki nem tudta folytatni az előadást, találtak másvalakit. Az is megesett, hogy már előző nap kiderült, a tenorista nem tud másnap énekelni. Nem volt az országban, aki helyettesíteni tudta volna. Petrovics Emil és Fülöp Attila is mozgósított egy-egy tenoristát a nemzetközi operaéletből, de a fejetlenség miatt egyikükkel a repülőtéren közölték, hogy még sincs szükség a munkájára.
– Anyagi megtakarítást azért biztosan jelent a változtatás.
– Erről nincsen szó. Ugyanazt a pénzt kapják az énekesek, mert a coverolás díját, bár nem kell bejárniuk, hozzácsapták a fizetésükhöz.
– Igaz az, hogy az olaszországi magyar kulturális évad koncertjei az Operaháznak több millió forintjába kerültek?
– Nem állt rendelkezésre túl sok idő az olasz évad programjainak megszervezésére a minisztérium számára, ezért felkért a kulturális miniszter, hogy ismeretségeim révén szerezzem meg a legrangosabb fellépőhelyeket (Róma, Firenze) a magyar operatársulat számára. Arra is megkért, hogy az Operaház támogassa művészei kiutaztatását. Annyira zavarta az új vezetőket, hogy e koncerteket én szerveztem, hogy a magyar művészek szinte próba nélkül utaztak ki, és csapnivalóan játszottak.
– E lap hasábjain néhány héttel ezelőtt az a vád fogalmazódott meg önnel szemben, hogy beosztott karmesteréhez képest aránytalanul nagy gázsit utalt ki saját magának.
– Más kontextusban ugyanerről a helyről pedig azt vetették a szememre, hogy egy éven át nem vezényeltem. Úgy éreztem akkoriban, főigazgatói teendőim annyira lekötnek, hogy nem tudnék a művészi munkára koncentrálni. Ha az anyagi gyarapodás lett volna a célom, nem ezt teszem. A színházi rendszerben azt vezettem be, hogy az addigi siralmas gázsik helyett minden művész nemzetközi gázsijának a felét kapja. A magyar művészek közt azonban nincs mindenkinek nemzetközi reputációja. Kovács János Kossuth díjas karmester, amikor az Operaházba érkeztem, ingyen vezényelt, vagyis az alapfizetésén felül nem kapott gázsit a fellépésekért. Az első évben megállapítottam neki egy gázsit, ennek összegét később a duplájára emeltem. Ez már megfelelt annak az öszszegnek, amennyiért külföldön vezényelt volna. Amikor Szinetár Miklós annak kapcsán, hogy az én gázsim magasabb, mint Kovács Jánosé, Ferencsik Jánossal és Báró Lukács Miklóssal vet össze bennünket, elfelejti, hogy Ferencsik volt a nemzetközileg elismert karmester, míg Lukács Miklóst inkább csak idehaza ismerte az operalátogató közönség, és nem fordítva. Egyébként a fő-zeneigazgató és a beosztott karmesterek gázsija között mindenütt a világon nagy a különbség. A Rádiózenekart, a Fesztiválzenekart és a Nemzeti Filharmonikusokat dirigáló vezető karmesterek javadalmazása sem kevesebb. Ha már itt tartunk, Szinetár a megbukott Sevillai borbélyért több mint kétszer annyit vett fel, mint az Oscar-díjas Szabó István A három nővér rendezéséért.
– Azzal sem mindenki elégedett, hogy a Dohnányi-év alkalmából megszületett az Operaház hatmillió forintos támogatásával a Dohnányi-emlékkönyv.
– Rozsos István leánya, aki mint csellista nem vált be a meghallgatáson, apja 25 éves operai tagságára tekintettel a jelenlegi főigazgató szerint kaphatott volna lehetőséget, míg az évtizedeken át méltánytalanul mellőzött Dohnányi Ernő, aki 25 éven át az Operaház elnök karnagya volt, s akinek két operáját mutatták be a nemzeti dalszínházban, szerinte születésének 125. évfordulóján sem érdemli meg, hogy emlékkönyvvel emlékezzen meg róla a Magyar Állami Operaház.