Prokopetz tanár úr

A minap azt álmodtam, hogy nesztelenül besurrant valaki a szobámba. Felismertem: Prokopetz tanár úr volt, régi osztályfőnököm az újvidéki gimnáziumból. Mindig gumitalpú cipőben járt, észrevétlenül csapott le a diákokra, ha gyülekeztek a folyosón. Mint héja a zsákmányára. Tartottunk tőle, de azért szerettük. Számomra diákkorom nagy alakja maradt. Nemcsak a tanárt tiszteltem benne, atyai barátomnak is éreztem.
Amikor egyszer elkésve érkeztem órájára, nem mordult rám, ahogy más tanárok; lelépett a katedráról, karon fogott, és a helyemre vezetett. „A tanítás nyolckor kezdődik!” – mondotta, és hangja nem volt gunyoros, megadta a kötelező tiszteletet, ami egy felsős diáknak jár. Néhány nap múlva ugyanez történt: elkéstem, és a helyemre vezetett.
Többé nem késtem el az órájáról.
Azt hiszem, ő is megkedvelt engem, mert rám bízta, hogy lássam el a hetes feladatát: számoljak be a hiányzókról. Ilyenkor megkérdezte tőlem a hiányzás okát is. Ezt én dramatizáltam: „Tanár úr, kérem, a Jovicsics megbetegedett, elég súlyos a baja. Tudja, a cseneji szállásokról jár be kerékpáron… Megfázott szegény…”
Ilyenkor feltolta homlokára a szemüvegét, és valahová nagyon messzire nézett. Elsétált az ablakig, kitekintett a püspöki palota őszben borongó kertjére, és aznap nem feleltetett.
Életbölcselete a minél nagyobb teljesítmény volt. Ha történt valahol a világon említésre méltó felfedezés, de akár egy kiugró sportteljesítmény is, arról rendszerint beszámolt az osztálynak. Ilyenkor felsóhajtott, és azt mondta áhítattal: „Nincs csodálatosabb teremtmény az embernél!” Ezt többször is elismételte átszellemült arccal, mintha imádkozna.
Most, hogy észrevettem nesztelen érkezését, felkönyököltem az ágyamon, és vártam, hogy megszólaljon. Mit akarhat tőlem éjszaka a régen halott Prokopetz tanár úr, az újvidéki gimnázium VI/B-jének osztályfőnöke?
Aztán észbe kaptam. Hiszen nekem jelentenem kell az osztály létszámáról. Nézzük hát! Hogy is állunk?
Kezdem az első paddal, a szeplős kis Ballával, aki később Svájcban elvégezte a teológiát, evangélikus lelkész valahol Németországban, nemrég levelet kaptam a feleségétől: kórházban ápolják. Folytatom Hubacsekkel, aki kis növése miatt szintén az első padban ült, s nagy szlováknak vallotta magát. Ő volt a legjobb tanuló az osztályban. Irigyeltük. Aztán kiderült, hogy nem is szlovák, mert beállt az SS-be, s elesett valahol a fronton.
Juhász Karcsi, a másik magyar fiú egyetemi tanár lett, a Kerepesiben temettük el. Szalontay Zoli eltűnt a háború forgatagában, a vékony növésű Szabó Ferit, aki árva fiú volt – apja a világháborúban esett el –, agyonverték a partizánok 1944-ben. Végigkergették az újvidéki főutcán, beszorították egy kapu alá, és ott végeztek vele. Mert magyar volt. A negyvenezer legyilkolt egyike.
Talán még emlékszik a tanár úr Jovanovics Pájóra, az almási szerb templom pópájának fiára? Szerény, alázatos, csodálatos áhítattal tudott imádkozni karba tett kézzel, ahogy pravoszlávoknál szokás. Csetniknek állt be, a partizánok kivégezték. Guszmann Jóska, a kommunista partizán lett, ő a Drina melletti harcokban esett el. Azt mesélik, hős volt. Egy nagy vadászkéssel gyilkolta halomra ellenségeit, az usztasákat. A torzonborz frizurájú Vidákovicsból is usztasa lett, őt a partizánok mészárolták le kegyetlenül, miután kelepcébe csalták. Talán hallotta hírét a tanár úr Jaszenovacnak is? Oda a domobránok szállíttatták az áldozatokat. Közöttük hármat a régi VI/B osztályból. Mindannyian nyurga, nagy legények lettek. Volt egy orosz tanulója is az osztálynak, Gljeb Rajevszkij. A csetnikek végeztek vele, a lábánál fogva felakasztották.
Szólt valamit a tanár úr? Vagy már elment? Jelenteni akarom, hogy nincs már VI/B osztály. Eltűnt. Kisurrant az életből, mint a tanár úr. Pedig elmondtam volna most a tanár úrnak, amit annyiszor ismételt, és amiben hitt: „Nincs csodálatosabb teremtmény az embernél!” Azt hiszem, életbölcselete megbukott, tanár úr!