A legtöbb művész drámai és színpadias formában éli meg hivatása kezdetét; van, aki váratlanul világosodik meg, mint Csontváry, és van, aki már a bölcsőben is művésznek készült, mint Borsos Miklós.
– Lehetséges, de én nem tartozom egyik csoporthoz sem. Nem készültem arra, hogy ötvösművész legyek, és voltaképpen nem is tartom magamat művésznek. Festő vagy szobrász szívesen lettem volna, a középiskolai felvételi lapomra az első két helyre ezt írtam, s csak a harmadikra került az ötvösség, végül azonban utóbbira vettek föl. És bár nagyon rossz volt a kapcsolatom a tanárommal, annyira azért nem, hogy ne választottam volna a főiskolán is az ötvösséget. Tanulóéveim alatt alig voltak jó tanárok a környezetemben. A közép- és főiskolai oktatásban egyaránt hiány van klasszikus értelemben vett mesterekből. Úgy telt el öt esztendőm a főiskolán, hogy semmi érdemlegeset nem tudok felidézni belőle. Nem szövődtek barátságok, de ami a legfájóbb hiány: nem alakult ki mester-tanítvány kapcsolat sem. Nem hibáztatom e lehetetlen helyzet kialakulásáért sem a tanárokat, sem a tanulókat. Inkább a kor tehetett róla, a szürke Kádár-korszak vége. Egyik utolsó munkánk – ez jól szimbolizálja a mindent eluraló elvtelenséget – egy vörös csillagos érme volt. Egyébként nem csupán személyes, hanem nemzedéki probléma a kapcsolatok hiánya, egész korosztályom küzd vele. A rendszerváltást követően még sivárabb lett minden, és az ötvösművészetet teljesen átitatta az ipari formatervezés szelleme. Ami nem lenne baj, ha ez a tendencia nem a hagyományos ötvösművészet kiszorítására irányulna.
– Hogyan lehet ilyen terhes indulás után pályát kezdeni?
– Mindennek ellenére szerencsés helyzetben voltam, mert miközben szakmai tudásom fejlődött, hitem is támadt, s a kettő erősítette egymást. A főiskolán még a rendszerváltás előtt lehetőségem nyílt arra, hogy feszületet készítsek. Diplomamunkám is „egyházi tárgy”, a csempeszkopácsi román kori templom kapujának cizellált rézdomborítása volt. A rendszerváltást követő években az egyházi emberekben feltámadt az őszinte, tiszta igény a liturgikus eszközök megújítására. Nagyon sokat köszönhetek Pálos Frigyes hatvani prépostnak, akinek közreműködésével számos munkám elkészülhetett. Az ő embersége, papi lelkülete és művészettörténetben való jártassága nélkül nem indulhattam volna el azon az úton, amelyen járok.
– Mi a volt a tanulóévek utáni első jelentősebb munkája?
– A hévízgyörki templommal kezdtem. A Hatvantól nem messze lévő Árpád-kori, Szent Mártonnak szentelt templom felújításába fogott Pálos Frigyes néhány építész és művész bevonásával. A munkához csatlakoztam én is, és készítettem egy domborművet, amely Szent Márton és a koldus találkozását ábrázolja. A templom tabernákulumának ajtaja is az én munkám.
– Ha mesterekről nem beszélhetünk, mesterségbeli tudásról akkor is szót kellene ejteni…
– Nem túlzott szerénységből mondom, de ez a nagy mesterekkel összevetve nem jelentős. És úgy gondolom, hogy csak a legnagyobbakkal mérhetjük magunkat. Pályám elején kaptam egy ösztöndíjat Olaszországba, és láthattam a régi mesterek műveit. Ezekhez a nagy mesterekhez képest senkinek érzem magam, boldog lennék, ha segédnek vennének a műhelyükbe. Nagyon sokat tanulhatnék tőlük. Amit a mesterségből tudok, azt a tervező- és a műhelyasztal mellett sajátítottam el, rengeteg próbálkozás árán. De úgy érzem, még mindig nagyon sok olyan dolog van, amelyhez nem mernék hozzáfogni. Leginkább a katolikus liturgia ötvöstárgyai jelentenek vállalható feladatot számomra.
– Ezek közül kerül ki a legtöbb megrendelés?
– Igen. Talán a legtöbbet püspöki mellkeresztből készítek. Ez viszonylag gyakori ajándék, kisméretű, de anyagigényes. Különböző típusai vannak; a Crux Gemmata drágakövekkel ékesített. Hozzám legközelebb a corpusos mellkeresztek állnak. Püspöki keresztek terén nagyvonalú ajándékozó volt a közelmúltban Karl-Josef Rauber nuncius úr, aki budapesti tartózkodása alatt számtalan esetben rendelt meg munkákat a hozzá látogatók részére. Így készíthettem püspöki kereszteket például Angelo Sodanónak, a vatikáni államtitkár-bíborosnak, Karl Lehmannak, a német püspöki konferencia elnökének, Erdő Péter bíboros úrnak vagy Giovanni Battista Re bíboros-külügyminiszternek.
– Miképp születik meg egy ötvöstárgy?
– Ahogyan szerintem mindig is készültek ezek a tárgyak: először vázlatot készítek. Az ötvösségnek is megvannak a maga szabályai, amelyeket mindenképpen be kell tartani, és az egyes fázisok nem léphetők át. A legfontosabb rész a tervezés. Ha jól sikerül a rajz, akkor már a végeredmény sem lehet nagyon rossz. De ha a tervezésnél átgondolatlan marad egy részlet, akkor a hiányosság a következő munkafázisban már nem pótolható.
– A motívumkincshez külön tanulmányokat kell végezni, vagy a már meglévő ismeretek természetes módon ötvöződnek?
– Nem vagyok hosszan gyűjtögető és tanulmányozó típus. Régebben gyűjtöttem motívumokat, de most már inkább ösztönösen dolgozom, korábban megszerzett ismereteimre támaszkodva. Kicsit szégyellem is magamat, mert az alkotás technikai része nem nagyon érdekel. Nem szoktam ötvösművészeti könyveket lapozgatni. Hivatásom csak eszköz, amellyel Istent szolgálhatom. Magasztosabbnak és célravezetőbbnek tartom a zenét, a képzőművészetet vagy a költészetet, de ezeket nem tudom művelni.
– Megkerülhetetlen a kérdés: mi az egyházi művészet lényege?
– Andrej Tarkovszkij szerint a végtelenség gondolata szavakban kifejezhetetlen, a végtelen fogalmánál tovább nem jutunk. A művészet ellenben megadja ezt a lehetőséget, mert érzékelhetővé teszi a végtelent. Az abszolútum csak a hit és az alkotás révén érhető fel ésszel. Számomra ez azt is jelenti, hogy a művészetnek lényege szerint vallásos rendeltetése van. Célját abban foglalhatom össze, hogy nagy érzelmi hatást keltve művelje a lelket, tegyen képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra, az Istennel való találkozásra. Csak az olyan művészetnek van létjogosultsága, amely az embert eredeti lényében szólítja meg. Abban, ami romlatlan és gyermeki mindenkiben, minden korban és minden körülmények között. E megszólításra felébred az ember igazi lénye, szomjúsága a végső, örök dolgokra és vágyakozása Isten felé. Szerintem a művészet célja az, hogy ébren tartsa a mindenkiben meglévő végtelen iránti vágyat. Válságkorszakban élünk. Korunk legnagyobb baja, hogy az ember elveszítette érzékét az isteni dolgok iránt. Olyannyira, hogy most már nem Isten megtagadásáról, a vele való szembefordulásról beszélhetünk, hanem az emberek nagy része számára egyszerűen nem létezik Isten. A művészet feladata és felelőssége, hogy ilyen helyzet ne forduljon elő; ne alakuljon ki olyan világ, amely Isten nélküli.
– Vagyis a művészetnek általában missziós feladata van. Ugyanakkor a liturgikus tárgyak művészete nem tekinthető missziós jellegűnek.
– Nem, egyáltalán nem. A liturgiában soha nem volt helye a hittérítésnek. De szeretném hangsúlyozni, hogy a mai képzőművészettel egyébként kevés kapcsolatot érzek, nem tartom magamat művésznek, legalábbis mai értelemben nem. Az én műveim inkább ahhoz a korhoz köthetők, amikor még nem beszéltek külön művészetről. Hans Belting meghatározását követve alkotásaim a kép korszakához tartoznak és nem a művészetéhez. Előbbiben mesterség és művészet nem válik szét. Nem érdekel a következmények nélküli blöffök világa. Nagyon szomorú, hogy míg egy orvos nem építhet karriert arra, hogy bár a szakmájához nem ért, de szellemes társalgó, és szépen öltözködik, addig ez a jelenség művészek közt csaknem természetes.
– Az egyházi művészet mentes a blöfftől?
– Hamisság nem csak a profán művészetben van. A vallásos giccs a templomokban is körülvesz minket akár kacsintós Jézus-képek formájában, akár az ábrázolást tagadó művekben. A szakrális művészetről alkotott felfogás és a megtestesülés titkának keresztény tanítása között szoros kapcsolat van. A művészet világi szférába való rekesztése a megtestesülésben önmagát teljesen közlő, kiszolgáltató Isten képének és az istenarcú ember szemléletének súlyos válságáról tanúskodik. A keresztény művészetben az ábrázolás tagadása közel áll a megtestesülés tagadásához. Az igazi egyházi művészetet éppen az különbözteti meg a profán alkotásoktól, hogy nincs benne helye az önmegvalósításnak. Még csak saját vallásos élményeimmel sem terhelhetem a befogadókat, az egyéni elképzelések csak nagyon szűk keretek között kaphatnak teret.
– Ha nem a saját elgondolásaiból indul ki az alkotó, hogyan lehet hiteles?
– A liturgikus művészet keresésénél abból a hittitokból kell kiindulnunk, hogy Isten Jézus Krisztusban megtestesült. A keresztény művészet lényege a megtestesülés, története pedig az Isten emberi arcával való találkozás szüntelenül megújuló története. A művészet lehetőséget teremt az ember számára, hogy megérinthessük az Úr Jézus köpönyegének szegélyét. Csak érinthessük; bár a keleti ikonteológia szerint magát Jézus Krisztust láthatjuk a mégoly kevéssé sikerült, „amatőr” ikonokon is. Én megelégszem azzal, hogy az az ember, aki valamelyik kelyhemet kezébe veszi, vagy körmeneti keresztemet szemléli, megérinthesse Jézus köpönyegének szegélyét. Az evangélium tanítása szerint ez elég ahhoz, hogy meggyógyuljunk. A művészet Jézus arcára irányítja tekintetünket. Krisztus arcát szemlélve a megtestesülés titkát tapasztalhatjuk meg, különösen a képzőművészet és a zene eszközével. Gondoljunk csak Michelangelo pietáira, Johann Sebastian Bach nagyszabású oratorikus műveire vagy Tomás Luis de Victoria Requiem-miséjére. De a sor végtelen, óriási kincs ez nekünk.
– Meglehetősen magas ez a mérce, ráadásul az alkotás ilyen értelmezése nagy felelősséget ró az alkotóra.
– Nagy felelősséget, ezért nem szabad semmit sem a véletlenre hagyni. Az egyházművészetben nem maradhat tere a személyes vallásosságnak. Az egyéni hit csak kiindulópont, de megengedhetetlen, hogy elkanyarodjon az egyház hitétől. A legszerencsésebb, ha azonos vele. Az egyén hite sérülékeny, sokszor a hit és hitetlenség határterületein egyensúlyoz, erre egyházi művészetet építeni nem lehet. Amikor munkához látok például, nem személyes imádsággal kezdek hozzá a feladathoz, hanem a sokak által lesöpört és lenézett kötött imádságokkal. A kötött imaforma több, mint a személyes hit által sugallt imádság. Az egyház hitét, a hittitkokat maradéktalanul nem érthetjük meg, ezért mindaz, amit a magunk erejéből mondani tudunk, nagyon töredékes lesz. A liturgia, az oltár köré gyűlt hívek közössége megelőlegezi számunkra az üdvösséget, amikor majd Jézus asztalánál foglalhatunk helyet. Ahogyan József Attila írta: „Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd / s én hosszan, mindent elbeszélnék.”
origo.hu
Belehalt egy férfi abba, hogy barátja az autója után húzta egy motorháztetőn
