Autogram

A patak csörgedezett. Jezovics öregedett. Ám a friss hajnal ujja fölidézte ifjúsága lebbenő mámorát, s ahogy a ház ablakai a kelő kelet fényében aranyra változtak, visszatért ereibe az ifjúi vér. Derűsen nyújtózott ágya hosszú, már-már végeérhetetlen síkján, s egyenesen fölrepült az égbe, azaz fölrepült volna, ha a sűrű barna gerendákból ácsolt mennyezet vissza nem fogja. A gyönyörű faszálakat téveteg szekercék hajszálpontosan kifaragták, mint valami mennyei trónt, ahová Jezovics a nap beeső sugaraival fölemelkedett. Ámuldozott Jezovics azon a rendíthetetlen és pontos munkán, mit régi parasztkezek szekercéztek fölébe, néhol bele-belekapott a fejsze éle, s költőien megbicsakította a tartógerendát – a nap felívelő sugarában aranylott a gerendás mennyezet.
Jezovicsot elfogta ifjúsága hajdankori boldogsága, mikor nem volt se íróság, se társadalom, se népünnepély, ami idős korára annyira körülvette, hogy idáig, Szandáig szaladt előle.
Fölrémlett benne kegyelmes ifjúsága, maga Horatius, ki könnyed bölcsességgel már akkor megidézte a falusi élet boldogságait: „Beatus ille, qui procul negotiis…” – „de boldog az, kit nem szorít százféle ügy…”
Valóban idefönn, Nógrád vaskosan könnyed hegyei és bólogató erdősövényei között békésen ámuldozott az élet mulandó és múlhatatlan értelmén. A mennyezeten megcikáztak az arany őszi napsugarak, úgy hajladoztak, mint játékos cicák a futkározó plafonon, távol, távol mindentől, amit a főváros, Róma, alias Budapest valaha is jelentett és jelenteni fog. A patak csörgedezett – valóban a házuk előtti úton túl egy horhosban zöld gizgazok közt folyt egy ér, mint öregember meglett koponyáján körbefutó csermely, ami egyenesen a Koponyák hegyét táplálja. Ó, Horatius, „ó beata solitudo, a sola beatitudo!” – feleséggel megtört kettős magán, egyedüli boldogság, boldog egyedüllét…
„De jó heverni is, most egy vén tölgy alatt, / most ott, a csábító füvön: / közben mély árok alján folydogál a víz – ez a Horatius mindent tudott, hogy untuk ezt a gimnáziumban, főleg memoriterként! –; madárka sír a fák között, / forrás fakad s habja halkan sustorog / és illanó álomra hív…”
Igen. Megföllebbezhetetlen. Elérhetetlennek lenni az erdők és az ég ölén… még a rajongók hada és népünnepélye is elmarad…
De.
Ahogy élvenckedve ette reggelijét, már fölrémlett Jezovicsban valami baljós érzet, különösen, hogy szerénytelen étkezése hófehér szalonnából, mély-dús májasból, roppanó, csöpp tepertőkből, habosra hagyott tojásrántottából és hajszálvékonyra szeletelt nógrádi paprikás szalámiból állott, mely darabos elegyet tejjel – s mily fonák! –, gömbölyített savanyú paprikával s annak levével öblítette le, minek azután a svejki vendéglőben, Gyarmaton meg is lett jótét hatása – rohanni kellett délután a rejtett mosdóajtók jótékony, nekiereszkedett homályába, ahol a jelentős író megkönnyebbedhetett a belső futamoktól. Nyögött Jezovics. Könnyedén és megkönnyebbülten, horatiusosan – a „nyögő lombok alatt” adysan, idesereglett az egész világirodalom, midőn kopp-kopp – hallatszott a belső vécéajtó magányán. Jezovics nem válaszolt, öntudatosan hallgatott, s folytatta folyamatos könnyítőtevékenységét.
Kopp-kopp.
Újra. Jezovics hallgatott, s miután riadtan észlelte, hogy kulcs nincs a zárban, bal térdével nekifeszült a most már benyitó idegennek, aki ennyit szólt:
– Művész úr, Magyarország nagy…
Jezovics némi tétovázás után kinyögte:
– … igen…
– De nem akkora, hogy egy ekkora művész eltűnhetne benne. Van benn papír?
Jezovics csüggedten nézte az alálógó vécépapír kunkorodó szeletét.
– Arra… – suttogra be az úr, s szétfeszítette résnyire az ajtót, benyújtott egy kék golyóstollat… – Arra is jó… Régóta imádjuk! Tartson ki! Magával vagyunk! Csak az igazat, mindig az igazat írja! Élni fogunk! Csak a nevét firkantsa rá a papírra.
Jezovics rémülten szakított egy darabot, persze, a még érintetlen papírból, firkantott, nyújtott, berántott, s csapot-papot, mindent felejtett, békét, magányt, Horatiust, Szandavárt, mint Csokonai Vitéz Mihály.
Egy darabig.
Utóbb, ahogy a gyarmati állomáson az induló vonathoz közelgett, midőn egy jósütetű úr – alias afféle bíró vagy jogász – törtetett nyomába, hadonászva s kiáltozva:
– Magyarország nagy! Akkor is megtaláltuk az író urat, és örökre hálásak vagyunk, hogy a döntő pillanatban autogramot adott múltkor a Svjek vendéglőben! Micsoda gesztus! Még a trónon is a népre tetszik gondolni, velünk, egyszeri vidéki értelmiséggel, akik azért vagyunk valakik! Maga mellett vagyunk! Gondolunk magára! A legrejtettebb pillanatban is!
Jezovics már kapaszkodott a vonatra. El innen, el… talán Budapest elrejt? De ott is jönnek!
– Elnézést, hogy a múltkor nem hagytuk szarni se… de szeretjük! És megérte! Talán magának is!
Aztán továbbrándult a vonat.