Barakk és istálló

Egy nép most kezdi el gerincét kiegyenesíteni. Csaknem ötven esztendőn keresztül idegen megszállás alatt éltünk, amely megtörte vagy meghajlította gerincoszlopunkat, eltorzította egyéniségünket. Nem volt bátorságunk 1991 júniusa, az utolsó szovjet katona távozása óta szembenézni önmagunkkal, mivé válik egy nemzet egyedeiben is, ha megfosztják önsorsának irányításától, döntési képességeitől, ha gondolatait ellenőrzik, érzéseit távolról is héjatekintettel figyelik. Hogy lehet együtt élni a szüntelen kisebbrendűségi komplexussal, amikor második természetünkké válik a hatalmasok, az idegenek akaratának fürkészése, parancsaik teljesítése egyetlen szemöldökrándulásra. Áttételesen kisebbségi helyzet volt ez is, ami megalkuvásra, meghunyászkodásra, önfeladásra késztette az egyént és a nagy közösséget, a nemzetet. Börtönviseltek lelkiállapotához hasonlítják sokan ezt az életérzést, amelynek mélyén továbbra is ott rejtőzik a fortélyos félelem. A rabság megszűnte után még jó idő kell ahhoz, hogy a meghurcolt ismét hozzászokjon a szabadsággal járó felelősséghez, kivonja magát a rideg szabályok sokkhatása alól, újra kezdje megfogalmazni önmagát, visszanyerni a diktatúrában kibillent egyensúlyát.
A börtön később barakktáborrá alakult, amelyet drótsövények, aknamezők, figyelőtornyok zártak el a külvilágtól. A gondolkodásmód lényegesen nem változott, igaz, a hatalom már adott útleveleket, s háromévenként hetven dollárt, ami lehetővé tette, hogy közelről is beszívjuk a „jóléti állam” parfümös illatát. A tábor lakói saját jól felfogott érdekükben igyekeztek kapcsolatot keresni a rabtartókkal, mi több, a megszálló hatalom képviselőivel. A viszonylagos sikerhez és elfogadható életszínvonalhoz azonban többet követeltek, nemcsak együttműködést a főnökséggel, de az elvek egy részének feladását, a gerinc további meggörbítését. Akkor engedélyeztek újabb könnyítéseket, a „frizsider-szocializmus” státusszimbólumait. Az egykor bátor és nagy hagyományú sajtó mint eminens diák engedelmesen s az ünnepekkor különösen lelkesen tudomásul vette a szolgai helyzetet. Az alárendeltséget, hogy nem egyéb, mint eszköze a párturalom fenntartásának. Belül szégyellte ezt a szerepet, s háborgott miatta. A lakosság pedig elfogadta a paternalista állam „jótéteményeit”, s nem akarta észrevenni, miképp forgatják ki saját mivoltából, emberi méltóságából, tisztességéből, anyagi javaiból. Nem kellett törődnie a külpolitikával, a haza védelmével, az ország gazdaságával, arra még a prokonzuloknak, a helytartóknak sem volt befolyásuk, a fő dolgokat a távoli moszkvai magasságokban irányították.
Hivatalnoki állammá vált az ország, a legrosszabb „beamteri” értelemben, de a szamárlétra egzisztenciális biztonsága nélkül, hiszen jéghideg szemek figyelték a „dolgozók” minden lépését, és a „téglák” jelentették a gyanús mozzanatokat a megfelelő helyekre. A társadalmi piramis középütt és lent korántsem volt szilárd, az alá- és fölérendeltség szabályozott, mert a központ intézkedésére bármikor megváltozhatott a szerkezet, vagy érkezhetett egy „ejtőernyős”, aki felforgatta a kialakult rendet. Az egyén nem tehetett mást, mint hogy felvette a mimikrialakzatot, a környezethez való alkalmazkodás szükséges kellékeit, s igyekezett átmenteni magát egy későbbi időszakra, amelynek eljövetelében ugyan egyáltalán nem lehetett biztos.
Kétségtelen, a rendszert jól kitalálták a bolsevikok már 1917 után, mert miközben hol az osztályharc élesedéséről, hol az osztályok és rétegek összefogásáról, a szocialista jelzővel ellátott demokráciáról, nemzeti egységről és hazafiságról zengedezett a tömegtájékoztatás, s a közmegegyezés jelszó minden politikai beszéd elengedhetetlen tartozéka volt, a lakosság növekvő közömbösséggel figyelte a fejleményeket, és abban reménykedett, hogy a közpénzek lyukas zsákjából majd neki is csordogál valami. S közben a gerinc mind hajlékonyabbá, a nemzeti tudat mind sekélyesebbé vált. A diktatúra felpuhulása a morális értékek tiszteletét még inkább segített aláásni. A fordulat óta gyakran hangoztatott ellenállás vendéglői törzsasztalokra és belvárosi lakásokra korlátozódott, akárcsak a második világháború idején.
Jószerével csak az öt évtizedes idegen megszállás lélekromboló hatása adhat magyarázatot mindarra, ami a szabad választás, a parlamentáris demokrácia helyreállítása óta történt. A nemzet fáradt óráit éli, s fásultan tűri, hogy a régi rend szemfüles szerencselovagjai a nyakára üljenek, megkaparintva az ország javait, maradék nemzeti vagyonát. Talán sose volt, legalábbis az újabb időkben, akkora szakadék magyar és magyar között, mint amióta az idegen katonák elhagyták az országot, és ránk köszöntött a szabadság. Lehet-e nemzeti megújhodásról beszélni ott, ahol a pártok szinte egymás arcába lehelik gyűlöletüket, s mindez pedig történik a szellemi elit vezényletével?
Nem mértük fel a maga teljességében a vállalkozás roppant nehézségeit. Nem is lehetett, mert a nemzetközi politikai és gazdasági barométer akkor kedvező időt jelzett. De egy egészséges szellemiségű nép nekigyürkőzik, és közösen igyekszik megoldani a feladatot. Mi még nem tudtunk szabadulni a barakkmentalitástól. De talán karácsonykor mégis a betlehemi düledező istállóra kellene gondolnunk, ahol a végtelen csöndben megtörtént a csoda, a békesség és szeretet reménysége áradt szét a világba.
Az idei karácsony különösen kiemeli az erkölcsi talpra állás, a küldetés és előretekintés kötelezettségét. Ha hallgatunk az üzenetre, ha magunkba szívjuk annak eszmeiségét, akkor majd kiegyenesíthetjük a gerincünket.

Pethő Tibor