Berlusconi tarsolya

Hétszáz évvel ezelőtt történt, amikor Orléans-i Fülöp – megelégelve a pápaválasztástól vonakodó bíborosok tehetetlenségét – drasztikus lépésre szánta el magát. Lyonba hívta az egyházi méltóságokat, akiket a hálaadó istentisztelet alatt befalaztatott a katedrálisba. A kardinálisok addig nem hagyhatták el az épületet, amíg nem választottak pápát maguk közül – legalábbis így emlékezik a legendárium.
Igen csekély a valószínűsége, hogy a pénteken Brüsszelben kezdődő uniós nagycsúcson megismétlődne a lyoni forgatókönyv, holott feltehetően nem kevesen vannak, akik messzire hajítanák a brüsszeli tanácsterem kulcsát. Addig legalábbis, míg az EU politikai döntéshozói dűlőre nem jutnak a formálódó uniós alkotmány vitatott pontjaiban. Brüsszel azonban nem Lyon, a pápaválasztó bíborosok testülete nem azonos az uniós állam- és kormányfők gyülekezetével, és különben is: hol van napjaink Orléans-i Fülöpje? – akadékoskodhatnánk. Egyedül talán Silvio Berlusconi, az Európai Unió soros elnöki tisztét ellátó Olaszország kormányfője az, aki mindenképpen azt szeretné, ha még e fél évben pont kerülne az i-re, és Itália újabb római szerződéssel ajándékozhatná meg Európát.
Az utóbbi hetek nyilatkozataiból azonban rendre az derül ki: inkább ne legyen alkotmány, mint hogy rossz szerződés szülessen. Ám, hogy mi számít rossznak, arra Madridtól Párizsig, Londontól Varsóig más és más a válasz. Éppen ezért sokak számára meglehetősen kétséges, hogy a hét végén megszülethet az alkotmányos szerződés.
A brüsszeli alkotmányozó csúcsot illetően alapvetően háromféle forgatókönyv létezik: az első szerint maratoni ülés után, a huszonnegyedik órában – ahogy az EU történetében már korábban is több ízben megesett – megállapodnak az uniós állam- és kormányfők. (Ahogy a lengyel miniszterelnök, Leszek Miller fogalmazott a minap: öt perccel éjfél előtt, vagy pontban éjfélkor.) A legborúlátóbb becslések szerint azonban kudarcba fullad a tanácskozás, és az alkotmányozási vita átcsúszik az ír elnökség időszakára. Köztes variánsnak tekinthető azonban a britek által javasolt randevúkoncepció. Ennek lényege, hogy az uniós tagok és a jövőre csatlakozó országok képviselői a legtöbb pontban megegyeznének a hét végén, a legvitatottabb kérdésekben azonban későbbre halasztanák a döntést.
A legérzékenyebb kérdések köre ugyanakkor mostanra gyakorlatilag egyetlen területre korlátozódott, ez pedig az Európai Tanácsban érvényesülő szavazási rendszer ügye. Megfigyelők szerint könnyen ezen áll vagy bukik a jövendő uniós alkotmány sorsa: Spanyolország és Lengyelország ugyanis foggal-körömmel ragaszkodik a nizzai szerződéshez. A három évvel ezelőtt aláírt dokumentum értelmében ugyanis mindkét ország 27–27 szavazattal rendelkezne az Európai Tanácsban – ez csupán kettővel kevesebb, mint a náluk kétszer nagyobb Németország vagy a 20 millióval népesebb Franciaország voksainak száma. A konvent által előterjesztett szövegtervezet ezzel szemben teljesen új rendszert vázolt fel: így a jövőben egy határozat elfogadásához a tanácsban a tagállamok legalább felének támogatása, valamint az EU össznépességének legalább 60 százalékos többsége szükségeltetik. Bár Madrid és Varsó hivatalosan hallani sem akar a változtatásról, nem biztos, hogy a két ország vezetői feltétlenül magukra vállalnák egy esetleges kudarc ódiumát. S noha Brüsszelben mindkét ország küldöttsége feltehetően – ahogy ők mondják – a végsőkig küzdeni fog, a „Nizza vagy a halál” jelszó megkopni látszik. Erre utal Aleksander Kwasniewski lengyel államfő legutóbbi nyilatkozata is, aki azt mondta: Nizza fontos, meg kell védeni, de nem szükséges meghalni érte. A lengyelek egyébként nem berzenkednek attól, hogy – a britek javaslatának megfelelően – a szavazási rendről csak néhány év múlva döntsenek, ám a franciák és a németek ebbe nem mennének bele. Igazi patthelyzet. A konferencia utolsó felvonása előtt a spanyolokhoz és a lengyelekhez hasonlóan Párizs és Berlin is igazi egységfrontot alkotott. Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár a hét elején egy emberként állították, hogy a konvent által összeállított alkotmánytervezeten a lehető legkevesebbet szabad változtatni. Magyarán: semmit.
Ezek után nem csoda, ha az utóbbi napok a lélektani hadviselés (ha úgy tetszik: a zsarolás) jegyében teltek. Az éles és gyakran érdes hangvételű nyilatkozatokból egyértelműen kiderült, hogy az udvariaskodások korának befellegzett. Míg a németek és a franciák az Európai Unió szétesésével riogattak, addig Romano Prodi ennél sokkal konkrétabb volt. Az Európai Bizottság elnöke ugyanis kerek perec közölte: akinek nem tetszik az alkotmány, az esetleg rákényszerülhet, hogy kiváljon az unióból.
Félre nem érthető üzenet. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az uniós tagállamok politikusai kettős nyomás alatt vannak. A huszonötök vezetői nagyon is tisztában vannak azzal, hogy egy rossz alapszerződés nemcsak az adott állam vélt vagy valós európai pozícióit rendítheti meg, hanem belpolitikailag is súlyos következményekkel járhat. A sikertelenséget ugyanis a hazai közvéleménynek eladni meglehetősen nehéz, arról nem is beszélve, hogy több ország – így például Írország és Dánia – polgárai népszavazáson döntenek majd az alkotmányos szerződés elfogadásáról.
A helyzet azonban nem ennyire sötét: a brüsszeli csúcs legtöbb résztvevője bizakodva, harcra készen, és még a legrosszabb esetben is – mint Schröder kancellár – „borúlátó optimista” hangulatban készül a végső megmérettetésre. S bár igaz, hogy a szavazási rendszer körüli vitán sok múlhat, a másik leginkább érzékeny kérdésben, azaz az Európai Bizottság majdani összetételét illetően már körvonalazódni látszik a kompromisszum. Az olasz elnökség ugyanis – a kis- és közepes méretű országok hangos helyeslésétől kísérve – azt javasolja, hogy 2014-ig minden tagállam küldhessen teljes szavazati joggal rendelkező biztost a testületbe. Kedvező fejlemény az is, hogy az olasz elnökség által összeállított záró szövegjavaslat tartalmazza a Magyarország által olyannyira szorgalmazott kisebbségi kitételt is. Eszerint „az unió az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásán alapul. Ezek az értékek közösek a pluralizmus, a diszkriminációmentesség, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás és a nők és férfiak közötti egyenlőség elvével jellemzett társadalomban”. A végső szövegtervezet ezenkívül olyan pontokat rögzít, melyek tekintetében már nem várható késhegyig menő vita a brüsszeli csúcs résztvevői között.
Az olaszok egyébként a jelek szerint nagyon bíznak a sikerben. Silvio Berlusconi például a minap kijelentette: olyan javaslat van a tarsolyában, amely a megegyezés kerékkötőjének tekintett szavazási rendszer ügyében mindenki számára elfogadható lesz. Hogy ez mit jelent pontosan, azt egyelőre nem tudni, az olasz kormányfő mindenesetre meglepetéseket ígért.