Betyárok

Már csak ketten maradtunk a háznál, Betyár kutya és én. Öreg magyar vizsla az én Betyárom, erősen őszül, kicsit már süket is – mint ahogyan a nóta is mondja. Őszül a vén betyár. Most, míg az írógépen babrálok, itt szunyókál a lábam mellett, álmában néha felhorkan, megmordul, talán a régmúlt szalad végig benne ilyenkor, a Szilas-patak melletti hosszú nyargalások, a tavaszi nagy szerelmek, nem tudom…
A másik öreg, ősz betyár meg itt ül mellette karnyújtásnyira – ez én vagyok –, nézi az írógép klaviatúráját, a papírt, amelyre betűket kellene vetnie mielőbb, mert bármilyen szép is ez a nosztalgia, a távolban ott a szőrös szívű szerkesztő (aki persze valahol szintén betyár, valamikor közöttünk kezdte), neki pedig cikk kell mielőbb.
Hát én csak azt tudom írni a jövendő karácsonyról, hogy ketten leszünk a parányi fenyő mellett, nézzük majd a fa fényeit, illatokat elemzünk (főleg a Betyár), én a bejgliét, a rántott halét, ő a töltött káposztáét (kap belőle a bitang), aztán ő újra elszunyókál, én meg átballagok a cinkotai kistemplomba még az éjféli harangozó előtt, meghallgatni, hogyan is történt azon az éjszakán Betlehemben, és meghallgatni az orgonaszót.
Talán kell az életből még más is, mások is, de orgonaszó és Betyár nélkül nincs értelme az egésznek. És erre ilyenkor, itt, a pici templom sarkában (mindig a sarokban állok, már iskoláskoromban is ott álltam) döbbenek rá. Amennyire fájdalmas ez, annyira jó is. Ha lélekgyógyász lennék, receptre írnám fel mindkettőt.
Szóval az egésszel csak azt akarom mondani, üzenni: ezen az éjszakán eresszétek be Betyárjaitokat a fenyőfa mellé, ő vigyáz majd a fényre, míg ti átballagtok a cinkotai kistemplomaitokba megtisztulni, emberré lenni.