Egy egészen hétköznapi történet

Lóránt előre Hidegkutihoz, Hidegkutit elválasztják a labdától, de Bozsiké lesz, Bozsik előre tör vele, most Hidegkutinak adja, menj, Nándi, lőj! Lő, gooóóól! Bravó, Nándi! Megvan a vezető gól, milyen szép támadás volt! Jaj, de szép volt! Csókolják Hidegkuti Nándort!
A rádióból Szepesi hangja szólt. Az olasz–magyar Európa-bajnoki döntő, ötvenhárom május tizenhetedikén Rómából. Akkor voltak tizenhét évesek. Most, amikor hatvanhét évesen újra hallották a közvetítést, meglepte őket, hogy milyen lelkesítő.
Véletlenül találkoztak. Jocót a barátja vitte le régi Trabantján a hévízi gyógyhelyre, Kareszt Opel gépkocsiján a felesége. Nem ismerték egymást, de a közvetítés összehozta őket, és az, hogy – vakok lévén – olyan kertbe tévedtek, ahol nem termett nekik minden gyümölcs.
– Te mióta? – kérdezte Karesz új barátjától, aki alacsony volt, pocakos, erősen kopaszodott és fekete szemüveget hordott.
– Ötvenhatban, a Corvin közben – mondta Jocó félszegen új barátjának, aki magas volt, hosszú nyakú, aránylag dús hajú és fekete szemüveget hordott. – November 7-én a Kiliánból találtak el, amikor már ott voltak az új honfoglalók…
Elhallgatott, mert érezni akarta, hogy mit szól rá az a másik.
Karesz is hallgatott, mert váratlanul érte, amit Jocó mondott.
A rádióból Szepesi kiabált: „Remek keresztlabda Budainak, Budai leállítja, közeledik a tizenhatoshoz, de szép támadás!, befelé ívelődik a labda, Kocsis fejjel továbbteszi, na, Puskás, ott van előtted a labda, egy csel, még mindig nála, lövés, gooóóól! Bravó, Öcsi! Hát ez óriási volt!”
– És te? – szólalt meg szelíden Jocó.
– Én is ötvenhatban, sorkatonaként, a magyar– osztrák határon…
Most Jocó agyában kezdett erősen lüktetni a vér.
Szepesi ordított: „Hát ez óriási volt!”
– November 7-én egy család akarta átlépni az osztrák határt. Felszólítottam őket, hogy álljanak meg, de ők futni kezdtek, én utánuk, állj, vagy lövök!, kiabáltam, s ekkor a gyerek aknára lépett. Mindhárman meghaltak, én pedig megvakultam.
Szepesi szavalt: „Palotás maga elé teszi, Puskásnak adja a labdát, Puskás egy cselt csinál, lő, de gooóóól! Háj! Bravó, Öcsi, így kell ezt, 3:0 már… Hát ez nagyszerű!”
– Elkerülted a börtönt? – kérdezte együttérzően Karesz.
– Elkerültem – válaszolta kesernyésen Jocó. – Azt hazudtam nekik, hogy az egyik lakásban ért a belövés, mert új személyi igazolványt váltottam ki.
– És elhitték?
– Elhitték. Igaz, később sokszor szóba hozták, hogy volt valami ötvenhatos ügyem. Ezért aztán nem is rokkantosítottak le.
Nagy levegőt vett, s utána mondta: – Bezzeg téged!
Karesz elismerte, hogy magas nyugdíjat kapott, szolgálati lakást, Szocialista Hazáért Érdemérmet. A lányát az érdemérem miatt felvették az orvosi egyetemre. Jocó magába roskadva mondta, hogy a fia húsz év óta Münchenben él, és nem törődik az apjával.
Szepesi dicsérte Grosicsot: „Remekül védtél, Gyuszi!” Grosics: „Véleményem szerint a mérkőzés folyamán igen heves és nagy iram alakult ki. Az első félidőben az olasz csapat méltó ellenfele volt a magyar csapatnak. Azonban a második félidőben…”
– Huszonöt éves voltam, amikor megnősültem – mesélte Jocó. – Négy évig bírtuk egymás mellett, aztán hosszú éveken át én neveltem a gyereket.
– Huszonöt éves voltam én is, amikor oltárhoz vezettem Marit – mondta Karesz –, s ma is boldogan élünk, a feleségem gyógypedagógus.
Szepesi hangja szállt: „Puskás, gratulálok a két remekbe szabott gólhoz!” Puskás: „Nagyon örülök, hogy hetvenötödik válogatottságom alkalmából itt, pont Olaszországban, az olaszok ellen nyertünk… Csókolom a családot, a kislányomat és a feleségemet. Üdvözlök minden sportolót, minden elvtársat!”
– Valamikor nagy jövőt jósoltak nekem a sportban – állította Jocó. – Ifjúsági bajnok voltam a százméteres síkfutásban.
– Valamikor nekem is azt mondták, hogy nagy kapus lesz belőlem – replikázott Karesz.
– Mi lett az álmokból? – tűnődött szinte suttogva Jocó. – Nem sok…
Szepesi átadta a mikrofont Lóránt Gyulának: „Nagyon köszönöm a népi demokráciának, hogy lehetővé tette ezt az előkészületet.” Sokáig ültek szó nélkül egymás mellett. Odalett a jókedvük, a lelkesedésük, az örömük.
Csak Szepesi nem adta lejjebb: „Kérjük Sebes elvtársat, hogy mondja el… persze boldog most a mérkőzés után. Sebes Gusztáv: Nyolcvanötezer ember előtt sikerült reálizálni [sic!] az olimpiai győzelmet… hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy népünknek [küszködik a könnyeivel], hazánknak egy örömet szereztünk.”
Már régen magyar nótákat énekelt a rádióban valaki, de ők ezt nem hallották meg. Arra sem emlékeztek később, hogy milyen arányban győzött a magyar csapat. Lehet, hogy nem az emlékezés, hanem a felejtés képessége teszi lehetővé, hogy éljünk?