Én nem tudom...

Én nem tudom, elmondhatom-e magamról, hogy a Magyarországon lévő élőhelyek közül számosat kipróbáltam. Hatéves koromig, még a petróleumlámpás időkben, egy kisközségben, Csikvándon éltem. Volt bádogkádunk (spanyolfal mögött), tyúkot, kacsát és disznót tartottunk, egy artézi kútból hordtuk a vizet, ha szabad ezekkel a dolgokkal kapcsolatban többes szám első személyt használnom. A bátyám és a nővérem egy tantermes iskolában kezdte meg a tanulmányait.
Én magam hatéves koromig összesen három autót láttam, viszont volt alkalmam szemügyre venni a falu közelében lezuhant Liberátort. Miután betöltöttem a hatodik életévemet, családunk Kőszegre költözött, ahol ugyan még mindig nem volt fürdőszobánk, és továbbra is neveltünk tyúkot, kacsát meg malacot, megismertem a kisvárosi modus vivendit, mégpedig az ország egyik legszebb településén, ahol vasárnap a Jézus Szíve templom előtt térzene szólt, és a polgárok piknikezni jártak a hegyekbe.
Itt kezdtem németül, majd fél év elmúltával oroszul tanulni az akkor államosított iskolában, hogy azután Ikervárra kerülve az orosz nyelv is elérhetetlenné váljon számomra. Anyám a helyi, javítóintézetté avanzsált kastélyban volt nevelő, én néhányszor a Rábában horgásztam, örök élményként él emlékezetemben, hogy egyszer fogtam egy paptetűt. 1951-ben visszakerültem Kőszegre, majd onnan az év végén Pápára, s ott töltöttem négy és fél esztendőt. Közben néhány hónapig tanyán is éltem, a Csákvár közelében lévő Miklósmajorban. Érettségi után Pápáról Budára kerültem, a Ménesi úti Eötvös-kollégiumba, majd onnan egy rövid svábhegyi kitérővel Pestre a VIII., majd VII. kerületbe. Egy idő óta a nyár jó részét Csopakon töltöm. Mindez bizonyos nyelvi kiegyenlítődést eredményezett, ami azt jelenti, hogy meglehetősen bőséges magyar szókészlettel rendelkezem, a kiejtésemnek pedig van némi dunántúli mellékíze.
Ugyanezt nem mondhatom el az idegen nyelvekről: az ikervári kitérő még orosz tanulmányaimat is némi hendikeppel terhelte meg, amit Pápán egy orosz tagozatos osztályban sikerült ugyan behoznom, de mint kiderült, Európához ezzel nem kerültem nyelvileg közelebb. Azt azonban elmondhatom magamról, ha a Szonda Ipsos netán megkérdez, hogy (településileg) szinte olyan volnék, mintha a közvélemény-kutató a teljes magyar népességből merítene.
Ha viszont arról faggatnának, hol volt a legjobb élnem, a két kisvárost, Kőszeget és Pápát említeném. Vélhetnénk úgy, hogy ez a gyermekkor és a korai ifjúság révén van, de a jó érzés igazán felnőttkorban erősödött meg s vált nosztalgikussá. Negyvenhét éve élek Budapesten; ez a Kőszegen és a Pápán töltött tíz évhez viszonyítva már túlnyomónak mondható, ezt a nagyvárost mégsem éreztem soha igazán közel a szívemhez. Megvagyok itt a magam módján, de ez a nagy település semmiféle többletet nem ad, talán csak a „szép, embertelen” budai hegyeket érzem magamhoz közelinek.
Ezek a gondolatok most nemrégiben vetődtek fel bennem Pápán jártamkor, ahová polgári körösök hívtak meg, s több száz ember fogadott azon a rendezvényen, amely régi pápai diák voltomra is különös figyelmet fordított. Negyvenhét év távlatából csak kedves testnevelő tanárom, Tóth József és volt osztálytársaim emlékezhettek rám személyesen, mégis, a város utcáin járva emlékeimet keresve úgy éreztem, hogy lényem egy része ide tartozik. Ugyanezért megyek el minden évben Kőszegre is.
Ha azt kérdeznék tőlem azonban, hogy Csopakról nyár végén „hazatérve” Pestre a meglepő bűzön kívül érzek-e valami mást, valószínűleg azt felelném: én nem tudom…