Én nem tudom...

Én nem tudom, egyes emberek miért tartják szükségesnek leszögezni, sőt hangsúlyozni, hogy ők materialisták. Ezt legutóbb Bächer Iván tette a Népszabadságban, s ezzel számomra némi meglepetést okozott. A hit ilyetén megvallása belső békétlenségre utal, ugyanis Bächer nem valamely vitában tett tanúbizonyságot magántermészetű meggyőződéséről, hanem halottak napján, kérdezés nélkül, önként és szükségtelenül, nem intellektuális, hanem emocionális belső parancsra.
Két – általa csupán kulináris élvezetet okozó – keresztény ünnepről tett említést, megint csak kérdezés nélkül és szükségtelenül, de a hitetlenek agresszív önhittségével. Ezek szerint neki a hitről a kereszténység jut az eszébe (pedig az ateizmus nem csupán Jézus emberisten voltát tagadja, hanem azt a sok ezer éves kultikus és kulturális szellemiséget is, amely az emberiség életének egyik sarokköve).
Bächer – a szocializmusban teljes kielégülést nyert társaival együtt – bizonyára kissé meglepődik, ha hitvallásával szemben Voltaire-t idézem: „Az a felvetés, hogy Isten létezik, támaszt bizonyos nehézségeket, de az ellentétes vélemény egyenesen abszurditás” (Traité de Metaphysique). Vagy: „Isten léte az ember elméjének a képességeivel nem bizonyítható és nem tagadható.” Az Essai sur les moeurs-ben: „Azt hinni, hogy Isten abszolúte nem létezik (…), rettenetes erkölcsi hiba lenne, olyan hiba, amilyet egy jó kormányzat nem követhet el.” (Bächer persze nem kormányzat, és javára szól, hogy ezt a hibát a kommunista-szocialista kormányzatok Magyarországon majd két emberöltőnyi időn át elkövették.) Egy levelében pedig a kétkedő Voltaire így ír: „Nem hiszem, hogy létezne a világon polgármester vagy podesta, aki, ha négyszáz, embernek nevezett lovat kell irányítania, nem ismeri fel: szüksége van istenre, hogy mint zablát és kantárt a szájukba tegye.”
Ez az utóbbi persze nem valami keresztényi gondolat. Túl azon, hogy lónak tekinti az (egyszerű) embert, Isten szerepét csupán erkölcsi fékként értelmezi. Agnoszticizmusa természetesen kétkedést is jelent, viszont Bächernek nincsenek kétségei. Saját elméjének és pszichéjének súlya nyilván nagyon megterhelte a gyomrát. Ami őt gyötri, sajnos a nyilvánosság előtt, az a kommunizmus egyik legsúlyosabb problémája volt.
Az ősliberális Locke, akit szintén nem tekinthetünk jobboldali gondolkodónak, The Reasonableness of Christianaty című munkájában azt állítja, hogy tisztán materiális okok „soha nem volnának képesek létrehozni a természetben megfigyelhető szervezettséget, szépséget és harmóniát, s (…) a teremtés minden mozzanatában oly tisztán mutatkoznak meg a rendkívüli bölcsesség és hatalom látható jelei, hogy józanul gondolkodó ember, aki figyelmesen szemügyre veszi a valóságot, nem tudja benne nem észrevenni az Istent”. Bächer tudja. Viszont Newton (mily szomorú!) tudatosan kereste Istennek a természetben tetten érhető megnyilvánulásait. Einsteinről most ne beszéljünk. Mindezt karácsony közeledtével, ha már a dolgot, őt magát Bächer és a Népszabadság szóba hozta, érdemesnek látszott megemlítenem.
S ha már itt tartunk, célszerű eltűnődni azon (Voltaire nyomán), hogy egy istentelen társadalomban, amelyben Magyarország lakosságának jelentős része szocializálódott, a hatalom mit használt zablaként Isten helyett. Rákosit és az aranytojást tojó tyúkot? Kádárt és a hétvégi telket? Medgyessyt és a köztársaságot?
Ezek szép, materialista liturgiák.
Bächer Iván nagy példányszámban hirdeti magántermészetű materializmusát. A liberális tanok szerint: a hit magánügy. Ha ez így van, akkor a hitetlenség is. S mivel nagyon lényeges dologról van szó, nem helyénvaló, sőt erkölcstelen napi politikai indulatokat erre a szintre emelni. Bächer ugyanis ezt teszi, amikor arról ír, hogy a halottak napi ünneplő embertömeg benne a fütyülés, dobálás, köpés képzetét kelti fel.
Hogy az ilyen képzet normálisnak tekinthető-e, én nem tudom…