Esélytelenek nyugalma

December 1-je újabb dátum, amelyet az izraeli–palesztin viszály hosszas története során érdemes lesz megtanulni. Ezen a napon adták ki azt a jegyzőkönyvet, amelyet izraeli és palesztin politikusok, értelmiségiek és külföldi békepárti személyiségek hoztak létre. Két és fél éven át dolgoztak a honatyák, hogy a tárgyalásokon kikristályosodott tervet bemutathassák a nagyközönségnek, s főképp az érintett nemzeteknek. Mindkét oldal kompromisszumkész volt az egyeztetéseken, igaz, talán mert nem nyomta őket a felelősség terhe.
Izraeli oldalról a volt igazságügy-miniszter, Joszi Beilin jegyezte a dokumentumot, palesztin tárgyalópartnere Jasszer Abed Rabbo egykori tájékoztatási miniszter volt. Beilin az izraeli politikai palettán a szélsőbaloldali, azaz szélsőségesen békepárti címkét érdemelte ki, ezzel épp ellentéte a jelenleg kormányzó Likud héjáinak. Beilinnek semmi hatalma nincs Izraelben, új pártot hozott létre, amely talán egy nap összegyűjtheti a békét akaró izraelieket, s a válságban levő Munkapárt örökébe léphet. A genfi papírokat is úgy írhatta alá, hogy a jó szándék megvolt benne, ám tudhatta, a mindennapi élet talán nem igazolja a reményeiket.
Esetleg azt bizonyítja, hogy képtelenség a leírtakat betartani. A viszály öt pillére – menekültek, Jeruzsálem, zsidótelepek, vízkészletek, fegyveres csoportok – közül egyik sem omolhat össze a tervek alapján, már ha a jelenlegi politikai viszonyokat tekintjük. Jeruzsálem megosztását ugyanis Izrael soha nem támogatta, épp a kelet-jeruzsálemi zsidó szentségek miatt. Ez vallási és politikai kérdés egyaránt. Miként Kolozsváron évek óta keresik azokat a történeti leleteket, amelyek bizonyítják a hely ősi román eredetét, Jeruzsálemben is egymást érik az ásatások. Ennek megfelelően a keleti oldalon hónapról hónapra szenzációs ősi zsidó kegytárgyakat és feliratokat találnak, amelyek Izrael jogát bizonyítják az egész szent város feletti uralomra, s persze az egész megszállt Ciszjordániára. A Templomhegy kiemelt jelentőségű a zsidó vallás számára. Bár a terv szerint erről Izrael lemondana, ez felettébb kétséges. Ha a mostani viszonyoknál sokkal békésebb korban élnénk, sem lenne valószínű, hogy az abszolút erőfölényben levő állam veszni hagyná népének egyik szent helyét. Sőt, visszamenőleg a zsidó állam történelmi háborúinak egy része is értelmetlennek bizonyulna, ha lemondanának a Templomhegyről, s megelégednének a siratófallal.
Hasonlóképp kérdéses a menekültek ügyének rendezése is. Három megoldást ajánlanak: néhány ember visszatérhet a sok millió táborlakó közül egykori lakhelyére, mások maradnának abban az államban, ahol most is élnek, a többiek pedig a palesztin állam polgárai lehetnének. Hogy Izrael saját jószántából visszaengedjen több tízezer palesztint saját földjére, amikor az ország soha nem látott gazdasági gondokkal küzd, s egyébként is kimondva-kimondatlanul minden nem zsidó polgárát legszívesebben azonnal kiutasítaná az országból: nos, ezt nagyon nehéz elképzelni. Persze az említett arab államok (Jordánia, Libanon, Szíria) sem feltétlenül örülnének az ajándéknak, a nincstelen menekültek tömegeinek. Az arab országok ugyanis nem szívtelenségből hagyják a palesztinokat a menekülttáborokban, hanem arra törekszenek, hogy kényszerű vendégeik visszatérhessenek szülőföldjükre. Mint a libanoni nagykövet lapunknak elmondta, nem szabad felbátorítani az izraelieket azzal, hogy Libanon alkotmányával ellentétesen letelepítik a menekülteket. Ezzel a lépéssel ugyanis szentesítenék a háborúkat, a menekültek pedig hoppon maradnának. Emellett az új határok sem feltétlenül szolgálnák a békét. A palesztin állam kicsiny, sivatagos területen létezne. Egyetlen valódi kincsük a víz, amely épp Ciszjordánia nyugati határa mentén rejtezik a föld alatt. Ezt a részt azonban Izrael – épp az ott felépített zsidótelepek miatt – magáénak akarja tudni, s erre jogot formálhat a genfi kezdeményezés szerint. Az értékes területet ugyanis a Negev-sivatag bizonyos részeiből kárpótolná, megnövelve így a Gázai övezet területét. Arról már nem is beszélve, hogy a palesztin fegyveres szervezetek mit szólnának a csökkentett értékű hazához. Valószínűleg annál nem sokkal kedvezőbbet, mint a palesztin vezetés: támogatják a genfi kezdeményezést, ám szerintük még nagyon hosszú út vezet a valódi béketerv kidolgozásáig.
Látható, a számtalan problémát nem lehet orvosolni az új békekezdeményezéssel, de talán az alkotók sem ezt akarták elérni. Az alternatív béketerv arra jó, hogy kiderüljön, civil kezdeményezés is segíthet a gondok felismerésében és megoldásában. Épp ezért érthetetlen az izraeli kormány hozzáállása, amely hevesen ellenzi a genfi jegyzőkönyv megalkotását. Ariel Saron miniszterelnök árulónak nevezte a Genfbe utazó honfitársait, egy szélsőséges politikai párt tagjai pedig azt üzenték a repülőgépre felszálló izraelieknek, hogy soha többet ne térjenek haza. A Jerusalem Post hasábjain egyenesen azt állították, hogy Joszi Beilin Jichak Rabinnal és Simon Peresszel együtt okozta a jelenleg is dúló véres háborút.
Ám nemcsak a zsidó állam hatalmon lévő képviselői hiányoztak a hétfői eseményről, de a kis állam örökös pártfogói, az amerikaiak is. Később ugyan üdvözölték az alternatív béketervet, ám hangsúlyozták, szerintük kizárólag a csúfos kudarcot vallott útiterv jelentheti a megoldást a problémákra. Ez a terv ugyan hivatalosan még mindig él, ám egyre tisztább az érintettek számára, nem vezet sehová a négyoldalú tárgyalásokon kidolgozott elképzelés, csak a válságnak adtak új nevet. Később Washington azonban változtatott, s Colin Powell külügyminiszter a mai napra találkozóra hívta az ötletgazdákat. Powell a megbeszélés tervét azzal indokolta, hogy minden új gondolatot örömmel meghallgat, amely közelebb vihet az áhított békéhez. Tel-Aviv még azt is megengedte magának, hogy hibának minősítse a találkozó felvetését, s bírálja az amerikai politikát. Powell azonban a sarkára állt, s tudatta örökös szövetségesével: azzal találkozik, akivel akar, ehhez nincs szüksége Tel-Aviv engedélyére. Bár mosolyszünet nem állt be a kétoldalú kapcsolatokban, az ehhez hasonló kisebb zavarok egyértelműen jelzik, nem gondolkodik ugyanúgy Washington és Tel-Aviv a rendezés kérdésében. Az ilyen jelzések közé tartozik az a minapi amerikai lépés is, amikor az Egyesült Államok jelképesen csökkentette az Izraelnek adandó hitelgaranciát, így tiltakozva az izraeli telepítéspolitika ellen. A zsidó állam mindazonáltal nem tartja valószínűnek, hogy nagyobb gondok adódhatnának a 2004-es amerikai elnökválasztásig. Valószínűleg azután sem, ám elég egy, a mostaninál kevésbé Izrael-párti elnök Amerika élére, s máris hatalmas gondok gyűrűznek be az amúgy is problémás izraeli közéletbe, gazdaságba. Addig azonban még sok víz folyik le az esztelen öntözés miatt haldokló Jordánon is, s tudott dolog, Amerikában nem nyerhet Izrael-ellenes elnökjelölt. Ha pedig a zsidó állam biztosítva látja a hátát, elkezdhet spekulálni: megéri-e feladni az eddigi stabil pozíciót egy kétséges békéért?
Valószínűleg a legnagyobb probléma a mai izraeli–palesztin kapcsolatban épp a kölcsönös bizalomhiány. Ott tartunk, hogy egyik oldal sem hajlandó jót feltételezni a másik kezdeményezéseiben, mindenhol csapdát gyanít, ráadásul okkal. Így egyik béketerv sem segíthet az erőszak spiráljából kiszakadni képtelen országon, amíg a két fél felelős vezetői nem viselkednek valóban pozíciójukhoz méltón.