Hosszú hónapok óta nap mint nap azzal szembesülünk a televízió képernyője előtt, hogy az iraki nép sem a megszálló amerikai haderőket, sem az úgymond békefenntartásra odaküldött nemzetek katonáit nem tartja felszabadító hadseregnek. Miközben az Irakból érkező hírek arról szólnak, hogy amerikai katonák vagy iraki civil polgárok, közöttük gyermekek pusztulnak bele a világcsendőrállam béketeremtésébe, aközben a világ vezető hatalmai immár az ENSZ berkein belül is azon vitatkoznak, hogy cégeik miként részesülhetnének Irak újjáépítésének bizniszében.
Bush azt mondja, az amerikai adófizetők pénzéből finanszírozták Irak népének felszabadítását Szaddám Huszein hatalma alól, ők hárították el a világra leselkedő terrorizmus rémét, így aztán az a jogos, ha az újjáépítési biznisz az amerikai cégeknek hoz hasznot és esetleg amerikai szövetségeseinek. A szó szerint tetemes haszonnal kecsegtető háborút ellenzőknek, vagyis a franciáknak, a németeknek és az oroszoknak pedig marad az a lehetőség, hogy humanitárius segítségnyújtással könnyíthessenek a vén európai lelkükön.
Mintha tényleg csupán a véres kezű Szaddám Huszein hatalmának megdöntése érdekében sújtották volna háborúval az iraki népet. Mintha nem Irak olajkincse és geostratégiai fontossága késztette volna Bush elnököt a világot azóta sem fellelt tömegpusztító fegyverekkel fenyegető iraki terrorizmus elleni megelőző csapásra.
A nemzetközi jogot durván megsértő háborús hadviselés igazi célját nem is nagyon igyekeztek palástolni. Ez az oka a béketüntetések során világszerte megnyilvánuló Amerika-ellenességnek, amellyel az amerikai népnek szembesülnie kell.
Miközben Irakban naponta robbantgatnak, aközben a Wall Streeten, úgy tűnik, az a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdés, mely amerikai cégek vehetnek részt fővállalkozóként az iraki újjáépítésben.
A politikai hatalmat Magyarországon megkaparintó kormány tagjai most éppen az Amerikai Egyesült Államokra vetik vigyázó tekintetüket, és a magát a nemzetközi jogon kívül helyező szuperhatalom elnökének politikáját szolgálják ki ugyanolyan alázattal, mint ahogy azelőtt Brezsnyevét, Andropovét vagy éppen Gorbacsovét.
Az amerikai háborús bizniszen felbuzdulva Kovács László külügyminiszter is feledte az igazságos honvédő és az igazságtalan hódító háborúkról tanultakat, és a magyar vállalatok érdekeire apellált, amikor az ENSZ- és NATO-felhatalmazás nélkül Irakba katonát küldeni nem akaró ellenzéket győzködte. Végül sikerült neki: a kormányoldal és az ellenzék kiizzadt végre magából egy korábbi ENSZ-határozatra való hivatkozást, amelyet elegendő alapnak tekintettek arra, hogy magyar katonákat küldjünk a távoli Közel-Keletre. Az indok már-már tragikomikus: a magyar katonák állítólag azért mentek kimagasló zsoldért Irakba, hogy el lehessen juttatni oda a humanitárius segélyeket. Amit egyébként egyetlen legitim iraki vezető sem kért, mivelhogy nincsenek legitim vezetők, csak megszállók vannak és amerikai helytartók.
A magyar vállalatok érdekében – értsd: a privatizált, vagyis magántulajdonban lévő cégek érdekében – politikusaink, főleg Kovács László külügyminiszter szanaszét röpködött a világban, és minden lehetséges fórumon igyekezett lobbizni, hogy a honi cégeknek is jusson egy kis morzsa a véres háborús bizniszből.
Amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem negyedéves joghallgatójának halálhírét vettük, akit a fiatalember édesanyjának elmondása szerint az amerikai katonák úgy lőttek le, „mint egy kutyát”, szembesülhettünk azzal is, hogy miféle munka is jutott Irakban a magyar cégeknek. Megtudtuk hát, hogy mit ér valójában Medgyessy Péter – egy volt titkosrendőrhöz illő – vazallusi szerepvállalása az amerikai elnök szemében, amivel az ideiglenes hatalmat gyakorló magyar kormányfő tevékenyen közreműködött az egységes európai külpolitika megosztásában, fittyet hányva a szólamokkal tisztelt antalli örökségnek, amely szerint nekünk Európa érdekét kell szem előtt tartanunk, s nem másét. Az egyetemista fiatalember a híradások szerint a Kellogg Brown and Root amerikai cég magyar alvállalkozójának, a ToiFor Kft.-nek a megbízásából utazott Irakba. A Kellogg Brown and Root egyike volt annak az öt amerikai társaságnak, amelyet a Bush-kormányzat kért fel – mindjárt a háború utáni biznisz beindításakor – arra, hogy készítsen ajánlatot a háború utáni iraki munkák elvégzésére. A Kellogg Brown and Root, Dick Cheney amerikai alelnök egykori cége már az ötök felkérését megelőzően elnyert egy komoly megbízást az iraki olajkutaknál esetlegesen keletkező tüzek eloltására. Mert az olajkincs megóvásánál fontosabb és előrébb való ügy nincs.
Igaz, hogy az Öböl-háború után a magyaroknak sikerült eloltani az olajtüzeket, de vagy elfelejtették ezt az amerikaiak, vagy ellesték tőlünk a technológiát, így azután már nem is volt ránk szükség.
Mint a győri fiatalembert Irakba vivő ToiFor Kft. tevékenységéből kiderült, nekünk ebben az iraki háború utáni újjáépítésben a Medgyessy–Kovács háborúpárti tandem által oly nagyra becsült Bush-adminisztráció csupán a békefenntartók mozgó vécékkel való ellátását és a szemetüknek az elszállítását szánta.
És miközben minden magára valamit is adó állam a polgárait arra figyelmezteti, hogy ne utazzanak be a háborúval sújtott Irakba, aközben Magyarországon egy amerikai cég civil polgárokat toborozhat Kaposvár térségében és egy egyházi fenntartású egyetemen veszélyes iraki munkára.
*
Pedig a kilencvenes évek közepén – a szocialisták kormányzása idején – már szerezhettünk némi tapasztalatot arról, hogy miként is működnek ezek a háborús bizniszek amerikai és szocialista szereplőkkel. Nem árt felidézni az eseményeket, mert nem tanulság nélkül valók.
A történet gyökerei 1993-ra, az Öböl-háború idejére nyúlnak vissza, amikor Irak megtámadta Kuvaitot, és az amerikaiak impozáns gyorsasággal kiverték az agresszor diktátort a megszállt országból. Az irakiak fejvesztve menekültek, és töméntelen mennyiségű harci eszközt hagytak hátra, szemtanúk becslése szerint csak lőszerből 200 ezer tonnányit. A villámháború röpke két hét alatt véget ért, és az elhagyott harctereken az üzletemberek vették át a főszerepet. Közöttük ott voltak a magyarok is, a kétes fegyverüzleteiről elhíresült Technika Külkereskedelmi Vállalattal (TKV) az élen.
A TKV egy kuvaiti állami vezetői körökben befolyásos kuvaiti állampolgár, M. M. Al-Fajji közbenjárásának eredményeképpen szerződést kötött a kuvaiti védelmi minisztériummal a harci technikai eszközök összegyűjtésére és hasznosítására. Al-Fajji üzletbeli szerepét annak köszönhette, hogy sok kuvaitival szemben nem menekült el az országból, hanem harcolt az irakiak ellen, a háború befejezése után szinte nemzeti hősként tisztelték, a kuvaiti emír a háborúban elszenvedett veszteségeiért akarta kárpótolni azáltal, hogy a harcianyag-mentesítő projekt egyik kivitelezőjévé válhatott.
Mivel a szerződés értéke összesen 600 millió dollár volt, számos és igen jelentős politikai erő mozdult meg annak érdekében, hogy megakadályozzák Al-Fajji magyarokkal tervezett üzletének létrejöttét, amelynek bevételéből a kuvaiti védelmi minisztérium 85 százalékkal, a magyar cég 15 százalékkal részesült volna. Ez utóbbiból fizették volna ki Al Fajjit is. Még Tom Lantos, az Egyesült Államok kongresszusi képviselője is ringbe szállt egy EEC nevű céggel fémjelzett érdekcsoport nevében az üzlet megszerzéséért. Az EEC egy környezetvédelmi cég volt, ám valójában fegyverkereskedelemmel foglalkozott. Tom Lantos levelet írt Miklós Tibornak, a Technika Külkereskedelmi Vállalat akkori vezérigazgatójának, kérve, hogy a magyarok a kuvaiti projektet az általa megjelölt céggel együtt bonyolítsák le. Tom Lantos követelésének lényege az volt, hogy a TKV felezze meg az üzletet az általa képviselt amerikai céggel. A kérésnek a TKV látszólag engedett, ám a vállalat vezetői mindvégig azon voltak, hogy ne kelljen osztozni a Lantos által eléggé erőszakosan protezsált céggel. A cég folyamatosan nyomást gyakorolt a TKV-re a kuvaiti pénzügyminisztériumon keresztül is. Lantos nyomulásának köszönhetően kuvaiti kormányzati körökben folyamatosan az amerikai konkurencia irreálisan alacsony ellenajánlatát emlegették. Tom Lantos, a Ceausescu-rezsim hajdani elkötelezett támogatója és amerikai lobbistája vélhetően nem a magyar fegyverkereskedő vállalat elleni áskálódásának is köszönhette, hogy Medgyessy Péter tavaly a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Középkeresztjét a csillaggal kitüntetést biggyesztette a mellére. Tom Lantos a magas kitüntetést igyekszik is meghálálni, sohasem mulasztja el, hogy felhívja a figyelmet az antiszemitizmus akut magyarországi veszélyeire, lobbizik a magyar szilíciumvölgyért, Medgyessy amerikai meghívásáért, vagy éppen azért, hogy az iraki rendőröket a Somogy megyei taszári haditámaszponton képezzék ki.
1994 tavaszán mégis sikerült a TKV-nek megkötnie a szerződést a kuvaiti védelmi minisztériummal. Csakhogy a kuvaiti fél már az elején sem teljesítette szerződésben vállalt kötelezettségét, ami 2 millió dollár átutalását jelentette volna. A pénzből a TKV alvállalkozója, a Mechanikai Művek egy gyárat telepített volna Kuvaitba, és a kiszállított magyar személyzettel nekilátott volna a háború során az irakiak által hátrahagyott tüzérségi és egyéb szovjet eredetű harci eszközök, lőszerek felújításához és más piacon való értékesítéséhez. Vagyis az „újrahasznosításához”.
A pénz azonban a TKV többszöri sürgetésére sem érkezett meg, közben a vállalatnál három vezérigazgató-csere is lezajlott, és a cég anyagi helyzete is megrendült, végül a csőd szélére jutott.
1995 nyarán a kuvaitiak azzal álltak elő, hogy a haditechnikai eszközök és a kétszázezer tonnára becsült lőszer jelentős része egy baleset alkalmával megsemmisült, amit kétségekkel fogadtak a TKV-nél. A kuvaiti fél új szerződést ajánlott, ám a korábbinál sokkal rosszabb feltételekkel. A TKV úgy döntött, bepereli a kuvaiti védelmi minisztériumot a párizsi választott bíróság előtt, kérve elmaradt haszna megtérítését.
És ettől a pillanattól kezdve érdekes fordulatot vett a történetünkben kulcsszerepet játszó TKV vezetőinek viselkedése.
A nehéz anyagi helyzetbe került TKV vezérigazgatója, Balogh György – nem tudni, miféle felhatalmazással – 1995. június végén a kuvaiti védelmi minisztériummal szemben fennálló követelésének 90 százalékát engedményezte kuvaiti üzleti partnere, Al-Fajji cégére, a Hamedcóra. Ezért cserébe a nemzeti hősként tisztelt kuvaiti honpolgár nem kevesebbet vállalt, mint hogy megfinanszírozza a magyar TKV hazája elleni perének egymillió dolláros költségét. A TKV felett a tulajdonosi jogokat ekkor az ÁPV Rt. gyakorolta, és a cég tevékenységét az ipari és kereskedelmi miniszter felügyelte.
1995. október 9-én a bíróság elrendelte a TKV felszámolását, felszámolóként a szocialista holdudvarhoz tartozó Budapest Investment Rt.-t jelölte ki, amelynek nevében Boros András intézte a felszámolást.
Figyelemre méltó módon a párizsi választott bíróságon 1995. október 20-án megindított per képviseletére a felszámolás elrendelése ellenére a korábbi vezérigazgató, Balogh György adott megbízást egy párizsi ügyvédnek. És ez nem volt ellenére a frissen megbízott felszámolónak, mint ahogyan a peres követelés 90 százalékának idegen személyre való engedményezése sem szúrt szemet neki.
A párizsi pernek különös ízt ad, hogy a kuvaiti védelmi minisztérium szakértője egy magyar ügyvéd, Bauer Miklós volt, a szabad demokrata honatya nevével fémjelzett Eörsi és Társa Ügyvédi Irodából. Bauer Miklós az az ügyvéd, aki az ötvenes évek elején ÁVH-s tisztként részt vett a szociáldemokrata Ries István igazságügy-miniszter halálra kínzásában, és akit csak „körmös Bauerként” emlegettek egymás közt a megkínzott politikai foglyok.
Annak idején támadták is az ügyvédet, hogy egy magyar állami vállalat peres ellenfelének nyújt szakmai segítséget. Igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy a magyar állami vállalat vezetése miként játszotta át perbéli követelését korábbi üzlettársának, vagyis Bauer Miklós lényegében egy kuvaiti állampolgár és egy kuvaiti minisztérium háborús üzleti jogvitájában segédkezett.
1999. november 26-án a párizsi bíróság – nem okozva ezzel senkinek meglepetést – kötelezte a kuvaiti védelmi minisztériumot, hogy a TKV részére elmaradt haszon címén fizessen meg 19,25 millió dollárt és 3 millió dollár perköltséget.
A pénzt a pervesztes kuvaiti fél 2000. január 26-án át is utalta a felszámolás alatt álló TKV – Magyar Külkereskedelmi Banknál vezetett – számlájára.
És a felszámoló ezután a 22,25 millió dollár 90 százalékát (6,7 milliárd forintot) átutalta Al-Fajji cége számlájára.
Ha valaki azt gondolná, hogy a maradék tíz százalék a felszámolás alatt álló állami vállalat adósságainak törlesztésére szolgálhatott, az téved. A maradék 10 százalékból kilencre a TKV korábbi vezérigazgató-helyettese, Garabuczi Sándor által alapított Gulf-Technika Kft. tartott igényt. E cégben alapító tag volt Mohamed Moubarak Al-Fajji is. A kilenc százalékért cserébe pedig az urak azt ígérték a felszámolás alatt álló TKV-nek, hogy szakértőként elősegítik pernyertességét, amelynek gyümölcsét, vagyis 90 százalékát, mint említettük, ugyancsak Al-Fajji aratta le.
Vagyis papíron egyetlenegy százalékot szántak a felszámolónak a szívélyes együttműködésért cserébe.
A történet vége büntetőeljárás és vádemelés lett, amit csupán annak köszönhetnek a történet forgatókönyvének szerzői, hogy a pert megnyerő párizsi ügyvéd nem kapta meg a 2,3 millió dolláros munkadíját, és a felszámoló sem tartotta ezt az összeget vissza az Al-Fajjinak átutalt dollármilliókból. A párizsi ügyvéd ezek után bejelentéssel fordult a legfőbb ügyészhez, aki elrendelte a nyomozást. 2003. július végén a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal vádat is emelt csődbűntett és hűtlen kezelés gyanúja miatt Boros András felszámoló ellen, és hűtlen kezeléssel vádolja Balogh Györgyöt, a TKV volt vezérigazgatóját is. Az ügyészség szerint a vádlottak több mint négymilliárd forint vagyoni hátrányt okoztak a TKV-nek.
*
2003. november 17-én egy magyar fiatalember meghalt Irakban.
Az első hírek szerint autóbalesetben, egy későbbi verzió szerint autóvezetés közben halt meg, majd azt mondták, egy orvlövész sebesítette halálra. Még később azt állították külügyminisztériumi források, hogy egy amerikai ellenőrző pontnál lőtték le, mert a figyelmeztető lövések ellenére sem állt meg. Végül kiderült: a felszabadító amerikai haderők annyira félnek a felszabadított irakiaktól, hogy nem merik sötétben kivilágítani harci járgányaikat, emiatt beléjük rohant egy szabályosan közlekedő jármű, majd abba a győri fiatalember autója. A balesetet okozó amerikai katonák meg ijedtükben lőttek mindenre, ami mozgott, a magyar egyetemistára is, akit a sötétben arab terroristának véltek.
A világ szuperhatalmának kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy becsületesen kivizsgálja: milyen körülmények között lelte halálát egy szövetséges állam polgára Irakban. Pedig az Amnesty International emberjogi szervezet is korrekt vizsgálatot követel.
A Bush-kormányzatot most leginkább az foglalkoztatja, hogy az olajkincsben gazdag, katonailag megszállt Irak nyomasztó adósságát átütemezzék és csökkentsék. Irak 120 milliárd dollár adósságot halmozott fel főleg Oroszországgal, Franciaországgal, Németországgal, Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Pár száz millió dollárral nekünk is tartozik, de a magyar katonák nem emiatt vannak Irakban. Legalábbis reméljük.
Az Egyesült Államok a magyar pártállami diktatúrát békés úton demokráciára váltó gulyásszocialista diktátorok által eladósított Magyarországgal szemben nem volt ilyen elnéző. A befolyása alatt álló Világbank nem engedte el tartozásainkat, sőt át sem ütemezhettük. Igaz, nekünk nincs több évtizedre elegendő olajkincsünk.
Az iraki háborút ellenző franciákat, németeket, oroszokat az USA kizárja az amerikai adófizetők 18,6 milliárd dolláros újjáépítési segélyéből megvalósuló megrendelésekből, ám ezt az amerikai védelmi minisztérium nem tekinti megtorlásnak.
Hogy valójában minek tekinti? Ösztönzésnek arra, hogy ezek az Irak elleni háborút oly vehemensen ellenző országok változtassák meg korábbi véleményüket, és utólag törvényesítsék a törvénytelent. Mintha a nemzetközi jogsértést, a törvénytelen háborút, a nemzeti szuverenitás megsértését, a belügyekbe való beavatkozást, avagy egy nemzet önrendelkezési jogától való megfosztását ki lehetne törölni a történelemből. Mert Amerika olyan gazdag, hogy ha geostratégiai érdekei úgy kívánják, háborúzik, ha nem tetszik neki egy ország kormányzási módja, akkor megfinanszírozza a politikai hatalom megdöntését. Ha nem tetszik neki egy véres kezű diktátor, lecseréli egy neki tetszőre.
De az utókor ítéletét, a történelmet nem veheti meg. Mindent még Amerika sem vásárolhat meg.
origo.hu
Elképesztő: ezért támadta meg az iskolás kisfiút egy felnőtt férfi
